„Verje meg az Isten, aki ezt okozta." Gunszt János hadinaplója II-III. kötet, 1916-1917 (Kaposvár, 2015)

Berta Gyula - Horváth Szilvia: Gunszt János: "Verje meg az Isten, aki ezt okozta." Gunszt János hadinaplója II-III. kötet (1916-1917)

Verje meg az Isten, aki ezt okozta.

Ki oktattam a társaságot, káplár Süslec 4 emberrel, ez úttól a jobra lévő Muldeba megy Sicherungnak, egy önk. Gefr az ut két oldalán a Süsleccel egy magaságban, mint reserve féle marad, én pedig a megmaradt 5 emberrel /: Korp: Csapó, Fekete önk., Gefr Jankovics, Inft. György és Guzmics :/ csinálom ha lehet az elgreifolást. Csak egy ép fogoly, a többi Abrahám kebelébe zajtalanul küldendő - ez volt a jelszó. Jó kedvben, elcelödve gyülekezett a patronill, csak teljes holdvilág fény nyugtalanított bennünket. „Alzó Isten nevében előre.” A Feldwache drótján kívül a feladatnak megfelelő irányba elindítottam a 2 társaságot, s az enyémek az ut két oldalára osztva el, élükön én, meg kezdtük az utat, de a bosszantóan nagy holdvilág miatt kb 30 lépés után hasra kellett feküdnünk, ami a vizenyős talaj miatt kicsit kellemetlen volt. Mig a Muldehoz nem értünk, hát istenes volt még az ügy, elég bátran mozoghattunk, de amint a lapon voltunk, nagyon nehéz volt már az előrejutás. Teljesen nyílt, fedezék nélküli, mocsaras itt a terep s csak is akkor kúszhattunk előbbre 2-3 lépésnyit, midőn az égen száguldó felhők, egy-egy pillanatig a hold fényét gyengítették. Végre a lap közepén a 20 cm-nél is mélyebb vadvíz miatt az út északi oldalán lehetetlen volt tovább jutni, egyrészt mert a [ 130. oldal] víz csobogása is elárulna bennünket, másrészt, ha fel állunk okvetetlenül észre vesz a Feldwachejük, s akkor nincs menekvés. Csak az ut déli oldalán lehetne tovább menni, az ut töltés takar valahogy a Feldwache tüze ellen. Igen ám, de hogy jutunk át oda, a hold elé elég soká nem mennek felhőcs- kék, s az országút pedig oly fehér, hogy Káplár Csapó szerint még egy mozgó tetüt is meg lehetne látni 100 lépésről is. Mindegy, meg kell próbálni egyenként lassan átkúszni! Önkéntes Fekete kezdi! Neki indul a gyerek, utána a második harmadik. Utoljára én is nekilódulok, az országút közepén vagyok már, golyó csapódik a közelembe! Szervusz világ! - mondok s mozdulatlanul várok, tán még sem vettek észre. Pár pillanatig tartott ez a várakozás, de örökké valóságnak tűnt fel nekem. A következő lövés már egész más irányba ment, s én pár pillanat alatt túl felöl voltam. Kicsit pihentünk, azután tovább hasoncsúszva. Nem hiszem hogy egy hiúznak, vagy effélének élesebb hallása, jobb szeme lenne, mint egy patronillba járó rossebeknek, még a Verschlussok zakatolását is meghallottuk jobbról. Nehéz volt nagyon az előrejutás, csallán, tüske megtépett bennünket erősen, de hát az ésszerűség parancsolta, hogy teljesen a földhöz lapulva dolgozzuk magunkat előre. Végre! Száz lépésre vagyunk a dróttól, s előtte valami határozatlan alakú feketeséget látunk. „A Horchposztlyuk!” susogja Fekete. „Aj” oda vissza ér. Újabb utasítások, borzasztó lassan jutunk [131. oldal] előre......kint, 2 lépést s azt is hogyan a földhöz lapulva. „Ha most észre vesznek, Abrahám kebelén pihenjük ki a patronill fáradalmait.” Súgom szorosan mögöttem kúszó Feketének. „Hát igen

.....” mondja ő. Még 30 lépés a Horchposztjuktól,

80