Varga Éva: Sors és sanzon. Rácz Vali emlékeiből (Kaposvár, 2012)

A Rácz-gyűjtemény

Az 1989-cel kezdődő hazai politikai változások a nyugati emigráns magyarság egyes reprezentatív képviselőit arra késztették; hogy életművükkel, illetőleg fizikai valóságukkal is hazalátogassanak, visszatérjenek. Többségüket már idős emberként, az emberi biológiai lét felső határához közel láthattunk viszont. Igyekezetük, hogy életművük gondozását hajlott korukban még maguk vegyék kezükbe, ne hagyják nyomtalanul elveszni, érthető. Ennek egyik legjobb biztosítékát - szerencsére - abban látták, ha tevékenységük, pályájuk emléktárgyait, relikviáit szülőföldjük közgyűjteményében helyezik el.

Az elmondottakra volt példa Rácz Vali előadóművész hazatérése is. Mi is történt vele kapcsolatban? Az 1930-as, ’40-es évek igen népszerű magyar sztárját ’56- os emigrációja után mondhatni jobban ismerték nyugaton, mint itthon. Hazájában ugyanis, mint annyi más emigráns pályatársa, ő is agyonhallgatásra ítéltetett a rendszer számára nem kívánatos személy gyanánt.

Rácz Vali az őt közismerten jellemző határozottsággal lépett fel 1989-es hazalátogatása alkalmával Göllén. Ettől kezdve a média képviselőivel, muzeológusokkal való szerencsés találkozások sorozata követte egymást, részeként annak a folyamatnak, amelynek eredményeként Rácz Vak egykori művészetének reneszánsza vette kezdetét.

Gölle község akkori vezetőinek kezdeményezése nyomán, még az idős művész életében, 1990-ben életmű-kiállítása nyílt az egykori szülőházban, az akkori göllei Fekete István Emlékházban. A sors úgy hozta ugyanis, hogy Vali szülőháza ugyanaz a ház Göllében, mint a híres magyar íróé, Fekete Istváné: az egykori tanítói szolgálati lakás.

Az emlékház az udvar felől (l 989)

Rácz Vali „hazatérését” a helyi és az országos sajtó, az országos televízió és rádió érdeklődése övezte. Mindehhez az akkori idők bizakodó és nosztalgikus hangulata társult, mely a közelmúlt iránti fokozott érdeklődéssel párosult.