Varga Éva: Sors és sanzon. Rácz Vali emlékeiből (Kaposvár, 2012)

Rácz Vali reneszánsza

CSAK EGY NAP A VÜG

Az 1956 után itthon maradó szerencsésebb pályatársakkal ellentétben Rácz Vali munkásságát 1990-ig a feledés homálya kisérte. Nagymama korára nem lehetett belőle gyerekek kedvenc Bors nénije, mint Dajka Margitból, Kalán nénije, mint Tolnay Kláriból, életrajzot senki nem írt róla „diadalmas életút” (ahogy Honty Hanna esetében) címen, „jelenségként” (mint Karády Katalint) sem emlegették, neve a lexikonokból méltánytalanul kimaradt. A kutató, ha ezt az adósságot kívánja törleszteni, immár régi kritikák, archív hang- és filmfelvételek állnak a rendelkezésére. E sorok írója ennél sokkal szerencsésebb volt: szinte pályakezdő, fiatal muzeológusként találkozhatott az idős művésszel.

1989-től, a nosztalgia jegyében,

Rácz Vali reneszánsza vette kezdetét.

Bár a művész 1956 novemberében Nyugatra emigrált, nem 1989-ben volt az első hazatérő látogatása Göllére illetve Budapestre, csak ekkoriban „kapta fel” a magyar sajtó és média.

Rádiós és televíziós interjúk, cikkek a lapokban, forgalomba hozták régi slágereit, 1990-ben Göllében a Fekete Emlékházban (merthogy amint már említettük Fekete István és Rácz Vali szülőháza ugyanaz az épület, az egykori tanítói lakás) neki is „múzeuma” nyílt. A Gellértben, ahol rendszerint

RANDEVÚ RÁCZ VAUVAL

Nosztalgialemez borítója (1989)

Részlet az 1990-ben nyílt göllei kiállításból