Horváth János Milán kiállítása (Kaposvár, 2009)
Önéletrajzi töredékek
Két csinos textilmunkás lány albérletezett a közvetlen szomszéd, Sommerék hátsó szobájában. Ablakuk alatt Béla epekedve szerenádozott. Sikerrel, mert éjszaka beengedték. Kifelé jövet megszorult a rácsokban. A mi bolondunkról, amíg az anyja tartotta rendben, az úri nevelés nem kopott le. Mielőtt a szoba-konyhás lakásába beköltöztek udvarunkba, mindenükből kiforgatták őket. Verdőssy néni elhozta a kecskéjét és tyúkjait, akikkel emberhez méltó tisztelettel társalgott. Nem lett volna szíve levágni, s a konyhában tartotta őket. A kedvessége és szelídsége lefegyverző erejű volt. Bélát kegyetlenül ugratták a munkatársai. Feldúlt lelkét az anyja csitította le. Később, amikor már nem volt gyámolítója, bajba keveredett.Télen egy árokban fekve, megfagyva végezte. A másik mihaszna fiú, János vallásos aszkéta lett. A nénike betegségével hihetetlen nyomorba süllyedt. Anyámtól és a szomszédoktól kapott ebédmaradékon élt. A jótét lélek távozása után Bélának akadt egy asszonya, aki a nyomortanyává vált lakást a padlótól a mennyezetig kisúrolta. Sok virágágyással díszítette a ház elejét. Mi, vásott kölykök egymás között Debellának neveztük. Kérésünkre közönséges táncokat lejtett, olyant, mint Federico Fellini Saraghinája... A hálószobánk ablaka a hátsó kertre nyílt. Éjjel bezúgott a fenyőfák hajlongása. Reggelente a gerlék idillikus gru, gru - gruzására ébredtem. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor azt álmodtam, hogy festettem egy jelentős képet, fekvő ember figurával. Az álom fő része a képpel kiváltott szenzációs sikerem volt. Nem szóltam róla senkinek. Tudtam, hogy ezzel a sikerrel nem dicseked hetem. Sokáig megfeledkeztem róla. Jól ment a rajzolás, és ha egy albumból festmény került elém, sokáig nézegettem. Pár évre rá mentem el a múzeumba azzal, hogy nekem nem elég könyvekből nézni a művészetet. Rippl-Rónai József pasztellképei fogadtak. Maradandó hatású volt rám Lechner Ödön sárga arca és a kék háttere. Vettem pasztellkrétát, és próbálkoztam vele. Természetesnek éreztem, hogy művészeti tanulmányokba kezdjek. Igyekeztem lerajzolni az álmomhoz fogható képeket, a bennem élő valóságot. Az a bizonyos valóság, amint Jung nyomán rájöttem, nem csak álom, nem csak emlék, nem csupán képzelet, hanem minden együtt: a tudat. A tudatból, mint ismeretlen mélységű kút- ból merítgetek elhivatottsággal, terápiából és nem kizártan romantikus kalandvágytól hajtva... Az első önálló grafikáimat leközölte a helyi újság. A szerkesztő rosszallóan csóválta a fejét: idealista vagy - mondta... Ösztönösen törekedtem arra, hogy életben tartsam Bélát, Elvirát, a lepusztult aranykertet, a lebontott kincses padlást, a felrobbantott zsinagógát, a könnyen felejthető jó és rossz álmokat. Az én történelmem számára korszakot meghatározó tényezők, hősök, mártírok, sebzett túlélők. Mindnyájukat nem tudtam elővezetni, mert felejtek. Festés közben szinte önkéntelen módon előjönnek és életre kelnek, mint a mesefigurák. Ha nem tévedek, a mesék kitöltik a gyermek-és a felnőttvilág közti űrt. Inspirál az emberi dolgok közti űr betöltögetése, a hiányérzet csillapítása. Eszköze vagyok annak a csodának, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul. - Girbegurba, járatlan út vezet az álmom megvalósulása felé. Az elmondottak csak kis részben szolgálhatnak magyarázatul a képi világomhoz. Inkább válasz Fésűs Évának, aki feltette hozzám a költői kérdést: honnan jöttél? 2009. szeptember 10. Horváth János Milán
