Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 2008

Amikor szeptember 20-án Maconba utaztunk, öt órát kellett várnunk Paray-Le Monial-ban az állomáson. Lazarine néni és én elmentünk a katonakórházba, ahol idősebbik bátyámat kezelték, aki mindjárt a háború elején megsebesült. Bátyám nagyon megörült nekünk, de sajnálta, hogy Józsi bácsit nem láthatja, aki a vasúti váróteremben maradt és várt ránk. Nem is maradtunk sokáig, mert ismét nyugtalanok voltunk, hátha valami még történik Józsi bácsival az állomáson őgyelgő sok ember és katona között. Vagy másfél óráig voltunk így is távol - az út maga közel egy óráig tartott oda-vissza - ami alatt Józsi bácsi folyton egy nagy újságot tartott maga elé, hogy ne lássák. Mindig attól kellett tartania, hátha felismerik benne az ellenséges idegent! Neki ez az út már idáig is, a tengersok mozgósított katona, háborús hangulat közt az úton, a vonaton, mindenütt valóságos kálvária volt. Rettenetesen félt, hogy felnyársalják, ha véletlenül felismerik, ami érthető is, mert ekkor volt a legnagyobb felfortyanás és zűrzavar az országban. Mindenkit kémnek tartottak, ha nem volt francia. Az idegent gyanúba vették, hiszen oly sok igazi kémet fogtak el! Pedig mind Józsi bácsi, mind Lazarine néni mindig szerették a franciákat, ami Lazarine néninél egészen természetes is, de ami Józsi bácsinál sem természetellenes, hiszen tudott dolog, hogy sok éven át köztük élt Párizsban. Velük küszködött az élet nehézségein kívül a művészetért és így éppen nem csodálható az sem, hogy lelkevilága feléjük húzott. Végre is, ott érzi az ember magát leginkább jól és otthon, ahol megértik. Józsi bácsi Maconban se igen akarta, hogy észrevegyék. Hogy foglalkozzanak vele. Amiért is sok minden turpisságot kellett alkalmaznia. így ruha dolgában igyekezett megtéveszteni az embereket, akik bizony, ebben a forrongó háborús időben nemigen nagyon kellemesek az idegenekkel szemben. Hát még az ellenséges nemzet fiával! Minduntalan változtatott külső megjelenésén. Először is haját rövidre vágatta, hozzávaló utazósapkát vett, amit a franciák, különösen a munkások szoktak viselni. Azután beszerzett egy nagyon szokásba vett, Magyarországon malaclopónak nevezett, ujj nélküli gallért, amelyet ha még olyan meleg volt is, utcán vagy kocsmában, ahová jártunk és ettünk, nap-nap után - soha nem vetett le. 69