Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007
Bánffy Eszter: A BALATON DÉLI PARTVIDÉKE ÉS A DÉL-DUNÁNTÚL AZ ÚJKŐKORBAN • KR. E. 6. ÉVEZRED KÖZEPE (5500)–5. ÉVEZRED KÖZEPE (4500/4400)
tói Morvaországig terjedő műveltség névadó lelőhelye, Lengyel azonban a Balaton déli partjától nem is olyan messze, Tolna megyében található. A Délkelet-Dunántúlon igen sok jelentős lelőhelyét tárták fel a kutatók, sőt, az utóbbi években a Nyugat- és Észak-Dunántúlon is jócskán megszaporodtak az ismert lelőhelyei. Ilyen körülmények között valószínű, hogy a somogyi dombok között is elsősorban a kutatottság hiánya okozza a lengyeli kultúrával kapcsolatos gyérebb ismereteinket. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a nagy útépítések előtt a kevés szántott föld, a sok erdővel borított domb nem könnyítette meg a lelőhelyek megtalálását. Ezt a feltevést igazolja, hogy Balatonlellén a nyomvonal területére esett a kultúra kisebb lelőhelye. A lengyeli kultúra egyik legfontosabb történeti-régészeti kérdésének megoldását éppen a Balaton környékének késő neolit emlékanyagától várjuk. A hatalmas területen elterjedt kultúra ugyanis két, többé-kevésbé világosan elkülönülő, keleti és nyugati ágra bomlik. A keleti típusú lelőhelyeken kevés a kultikus lelet, az idolplasztika, a ritkán felbukkanó szobrocskák szinte mindegyike más-más jellegű. A területen nagy, soros temetőket ismerünk, pl. Somogy közelében Zengővárkonyból vagy Mórágyról. Ezzel szemben a nyugati lengyeli körben nagyszámú, azonos típusba tartozó idol jellemző a leletek között, arról azonban kevés fogalmat tudunk alkotni, hogyan temették el halottaikat: temetők ugyanis nincsenek a Dunántúl nyugati felében, Kelet-Ausztriában és Morvaországban ismert települések közelében. Az itt előkerült kevés sír szinte mindegyike valamilyen különleges rítus emléke: akadnak közöttük koponyatemetkezések vagy éppen fej nélküli csontvázak, többes temetkezések vagy áldozati gödörbe temetettek. Nyilvánvaló, hogy a lengyeli kultúrán belül megfigyelhető két csoport között egyéb kulturális, talán etnikai különbségek is voltak. A Balaton környékét éppen az teszi fontossá, hogy a két csoport határa valahol itt húzódott. A Személy, Györe, Szenna és a Kaposvár környéki lelőhelyek még talán a keleti ághoz tartoznak - azonban a balatonmagyaródi, esztergályhorváti, zalaszentbalázsi, hahóti és más nyugat-dunántúli lelőhelyek már inkább a nyugati, alsó-ausztriai és morvaországi leletanyaggal mutatnak rokonságot. A lengyeli kultúra népessége virágzó majorságokat teremtett: a jó löszös talajokon intenzív földművelés folyt, az eredetileg délről behozott juh és kecske mellett a helyben háziasított szarvasmarha jelentősége egyre nőtt - valószínűleg nemcsak a húsáért, hanem tejéért is tenyésztették. Házaik kisebbek, egy-egy kiscsalád lakhelyéül szolgáltak - a korábbi, nagycsaládi vonaldíszes hosszúházakkal ellentétben -, de a körárokrendszerek építésének és használatának hagyománya töretlenül folytatódott, mint azt számos délkelet-dunántúli vagy a balatonmagyaródi körárok tanúsítja. Korai, vörös és sárga festésű, karcolt díszű finom kerámiájuk helyi vonaldíszes, zselizi gyökereikről árulkodik, később azonban már csak rájuk jellemző, vörös és fehér festésű, hatalmas csőtalpakon álló tálakat, szépen díszített edényeket találunk a települések szemétgödreiben - vagy éppen a keleti csoport temetőiben feltárt sírokban. Kőeszközeik nyersanyaga messzi vidékről származik, és jól mutatja, milyen kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek. Különösen figyelemreméltó a Krakkó környéki bányákból vagy még messzebbről, Volhíniából származó kő nyersanyag: a korábbi periódusokban ezek az északkeleti kereskedelmi és kulturális kapcsolatok nem voltak jellemzőek. A neolitikum végét Kelet-Magyarországon nagy változások jelezték. Az éghajlat szárazabbá, melegebbé vált, a korábban évszázadokon át egy helyben élő lakosok már nem tudtak megélni a falu közvetlen környékének megműveléséből. A klimatikus változásokat tehát jelentős életmódbeli változás követte: a megélhetés hangsúlya az állattartásra helyeződött át - a legeltetés pedig a lakosság állandó mozgását, a korábbi állandó települések helyett kis, ideiglenes, téli-nyári szállások használatát hozta magával. Mindez a Dunán-