Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007

LELŐHELYEK - Kulcsár Gabriella: ORDACSEHI-KIS-TÖLTÉS

190 KULCSÁR GABRIELLA Az északi, belső árok alsó betöltésében égett faszerkezet nyomait, illetve termésköveket figyeltünk meg, melyek az árok védelmi szerepére utalhatnak. A külső árokban nem voltak hasonló nyomok. A két főároktól délre, azokkal párhuzamosan két keskenyebb, sekélyebb árok vonalát tártuk fel (ezek folytatását a keleti felületen a nyomvonal-módosítás miatt már nem tudtuk megismerni). Az árkok feladata (védelem, a település belső tagolása, praktikus okok) egyelőre nem tisztázott. Hasonlóan bizonytalan az árokrendszer pontos keltezése is. Az árkok alsó betöltésében szórványos leletanyag volt, mely az urnamezős és Hallstatt-kultúra időszakába keltezhető. Az árkok második betöltodési szakaszát csak a dombtetőn sikerült megfigyelni, ahol is 20-30 méter hosszan, közel egy méter vastag rétegben középső kelta kori (La Tène С), hamus-égett, igen leletgazdag feltöltődés volt megfigyelhető. A külső árok vonalára pedig egy középső kelta kori edényégető műhely épült. A dombtető kora és késő Árpád-kori lakosainak építményei, házai, kemencéi is jórészt az árkok vonalán koncentrálódtak: így pl. egy alig 20 m

2-es felületen 16, négy-öt sorban több bokorba rendeződő kemencéből álló műhely maradványait tártuk fel. A különböző korszakok települési objektumai az árkokon kívül és belül egyaránt megtalálhatóak. A leletanyag részletes elemzése remélhetőleg választ ad a lelőhely egyik kulcskérdésére: az árkok keltezésére, továbbá segíthet a település szerkezetének és az árkok szerepének megértésében is. Egyelőre annyit állapíthatunk meg, hogy a jelentős munkát igénylő árokrendszert az urnamezős kultúra életének vége és a középső kelta időszak közötti korszakban alakították ki. A kettős árok történetének végső fázisát a dombtetőn, a belső, északi árok betöltésében megfigyelt középső kelta kori (La Tène С) hulladékréteg jelzi; emellett kisebb intenzitással, de az árkok teljes szakaszán, azok legfelső betöltésében megfigyelhetőek voltak a kelta leletek. A késő vaskori megtelepedés talán legszebb emléke az a kiterjedt, több, rostélyos szerkezetű edényégető kemencéből álló, középső kelta kori műhely, melynek maradványait szintén az ekkorra már jócskán betöltődött külső, déli árkon tártuk fel. Az edényégető műhelyben egy nagyobb, ovális munkagödörhöz patkó alakú, tapasztott felületű kemence, egy nagyobb kétosztatú, két fűtőjáratos, rostélyos kemence, továbbá edénytöredékekkel teli hulladékgödör csatlakozott. Az árok közeli szakaszán további három tapasztott felületű égetőkemence és műhelygödör együttese került elő. Az egyedüli megmaradt rostélyos kemence mellett további rostélyos szerkezetű kemencék összetört maradványait is ugyanezen a szűk területen belül figyelhettük meg. Az edényégető műhely körzeten kívül, az árkok vonalától északra és délre, lekerekített sarkú, téglalap alakú, földbe mélyített alapú, cölöpszerkezetes házakat és kisebb-nagyobb tárológödröket figyeltünk meg. Az egyik, réteges betöltésű gödörben plasztikus svasztikadíszes kis fazék oldaltöredékei is előkerültek. Ugyancsak a kelta korra, annak is inkább a középső időszakára (La Tène С) utal a lelőhely nyugati oldalán, a domb aljában megjelenő szabályos kerek gödrökből álló sor. A két sorba rendeződő 12, illetve 6 nagyobb kerek gödör mélysége átlagosan 1-1,5 m volt, és a gödrök alján már megjelent a talajvíz is. A gödrök középső része jobban lemélyült; a konkrét példák alapján e gödrök alapvető funkciója a víznyerés lehetett. Ennek céljából a kevésbé jól kiépített egyszerű földkutak mellett köves víztisztító réteggel bíró kutakat és négyszögletes ácsolt faszerkezetes, köves kutakat is megfigyeltünk (178-179. kép). A víznyerők és kutak kulturális meghatározását a szerény leletanyag nagyon megnehezítette. Ezért több esetben is csak az itt talált faszerkezetek természettudományos vizsgálatától várhattunk segítséget. A faszerkezetek dendrokronológiai vizsgálatát Grynaeus András végezte el. Eredményei alapján a vizsgálható kutak faszerkezetének alapanyaga a kocsányos tölgy volt; az egyik kút esetében a fákat legkorábban Kr. e. 195-ben, míg másik két esetben Kr. e. 290-ben, illetve Kr. e. 295-ben vághatták ki (részletesen ld. a dendrokronológiai