Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006
mondta. Tudtam, hogy Pálliknak igen éles nyelve van és valami „rancuneje" (neheztelés) is volt Munkácsyval szemben, kivel körülbelül egykorú volt, de sokkal szerényebb is voltam, semhogy szószerint vettem volna Pállik bírálatát, azonban jött azután Vaszary János, aki mint földim és csak két évvel idősebb nálam, behatóan foglalkozott a kép kompozíciójával, és nagyon megdicsérte. Hát így megvolt az elégtételem. A Jób azután Budapesten maradt és Déry Béla, mint a Nemzeti Szalon igazgatója a vidéki városok kiállításain szerepeltette és nagy terjedelme miatt jó központja volt ezeknek a kiállításoknak. A sok utaztatással meg is rongálták. Végül somogytúri műtermemben helyeztem el több más nagy képemmel, és ez lett az egyedüli, amely a második világháború végén bekövetkezett pusztítást megúszta, mert egy Gál nevű fiatal pap a katholikus templom oltára mögé vitette és így megmentette. Ezen képemet a Somogy megyei Múzeumnak ajándékoztam 20 db más képemmel együtt. Szüleim látván azt a nagy lelki emóciót, amit Jób képem kiállítása okozott, biztattak, hogy fejezzem be jogi tanulmányaimat, a két alapvizsga már megvan, tegyem le a két államtudományi szigorlatot és jelentkezzem a közoktatási minisztérium művészeti osztályára felvételre és azért majd festhetek is. Nem volt kedvem a hivatalnokoskodásra, de elhatároztam, hogy becsülettel leteszem a két szigorlatot. Ezért a téli idényre a vargái, Baranya megyei gazdaságunkon maradtam Károly fivéremmel, aid ekkor ebben a gazdaságban fejtette ki gazdasági tevékenységét. VISSZATÉRÉS PÁRIZSBA (1898) Másfél év alatt sikerült a két szigorlatot letennem és a budapesti egyetemen államtudományi doktorrá promoveáltak. Közben persze festettem is, mert nem állhattam volna meg, hogy az ecset egészen pihenjen, de alig volt kezemben a diploma, vágytam vissza Parisba, a művészi atmoszférába. Nem vártam be az őszt, a szép falusi nyarat is feláldoztam és utaztam Parisba. Pár hónapra ismét beiratkoztam a Julianba aktokat festeni, hogy újra belejöjjek a piktúrába és nyárra készültem a tenger mellé, valami jelentősebb képet festeni. Vargán ugyanis megfestettem egy kocsmajelenetet, amelyen egy tipikus paraszt az újságból olvas fel, amelynek utóbb az a címe lett: Mi hír a viharsarokban? Ez a képem sötéten ütött ki, igaz, hogy egy sötét helyen is festettem. Paris levegője újra felvillanyozott. Sajnáltam a müncheni intermezzót, visszarántott a sötétebb, komorabb piktúrába. Ha 24 éves koromban tovább Párizsban maradok, piktúrám kétségtelenül világosabb, üdébb színek felé tendál. Bár Bastien Lepage és Dagnan Bouveret még nagyon számítottak a fiatalok előtt, de sokan lelkesedtek már Manet, Besnard, Renoir, Claude Monet, Pissarro piktúrájáért. Alig vártam már, hogy a szabad természetben önállóan festhessek. Választásom Beg-Meil-re esett, egy kis bretagnei tengerparti helységre, Concarneau halászváros 57
