Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

minden módon. Egyik ebéd után, amikor a rendes kávéházi társaság élvezte az ebéd utáni sziesztát a Korona kávéházban, már jó ittasan beállított társaságával és oly módon viselkedett, hogy lassanként kiürült az egész kávéház. Apám is ott ült Poór nevű ügyvéddel egyik asztalnál, rendes kártyapartiját eljátszani. Ok a legtovább kitartottak, végül megunták a nagy zenebonát és a kártyázást abbahagyva indultak ki a kávéházból. A Vas megyei fiatalember azonban csupa krakélerkedésből elállta útjukat és apám nem volt rest egy hatalmas pofonnal útjából eltéríteni, pedig már akkor 60-ik évében volt. Ez kijózanította és fegyveres elégtételt kérni küldte el barátait. Viselkedése után ezt nem akarta apám neki megadni, csak amikor egy becsületbíróság is úgy döntött, hogy a fiatalemberen ne maradjon szégyenfolt. Hogy a fegyveres elégtételt kiprovokálja, még apám fiait is sértően aposztrofálta egy kaposvári újságban, amit én, mint tartalékos tiszt nem hagyhattam megtorlatlanul. Erről értesítettek ezredbeli tiszttársaim, tehát haza kellett utaznom. Mikor apám a Cser-erdőben megvívta vele pisztolypárbaját, a Vas megyei bocsánatot kért apámtól. Erre értesítettek Papházy és Lövényi tiszttársaim, hogy az én provokációm tárgytalan, tehát nyugodtan visszautazhatom Münchenbe. Tavasszal elkészült a Jób, de mielőtt Budapestre szállíttattam volna, bemutattam a müncheni kollégáknak és volt professzoromnak, Hollósy Simonnak is. Igen büszke voltam, mikor az egyik barátnak Jób felé vigasztalólag nyújtó kezére azt mondta: aki ezt a kezet így meg tudta rajzolni, attól még sokat várhatunk! Hatalmas keretet csináltattam a képre, a híres Barth müncheni keretezővel és magam személyesen vittem Budapestre, nehogy a beküldési terminust elmulasszam. Személyesen adtam át a képet Telepy Károly akkori műtárosnak. Mint aki jól végezte dolgát nyugodtan hazautaztam Somogyba, szüleimhez. Talán 8-10 nap múlva levél érkezett a Műcsarnokból, amely egész egyszerűen közöltek, hogy a jury a képet a kiállításra nem fogadta el. Szédültem, amikor a levelet elolvastam. Nem értettem mi lehet az oka a visszautasításnak, amikor kiváló művészek Münchenben dicséretekkel halmoztak el. Elhatároztam, hogy Budapestre utazom, meg kell tudnom, mi a visszautasításnak az oka. Első utam Vágó Pálhoz vezetett, aki tanárom is volt és tudtam, hogy tagja volt a jurynek. Leírtam, mit ábrázol a kép. Vágó nagyot nézett, hogy ő ilyen képet nem látott a juryzéskor. Holnap bemegy, mondta a Műcsarnokba, előkeresteti a képet, talán még lehet valamit csinálni, bár a juryzés már befejeződött és a jegyzőkönyv le is van zárva. Bizalmam volt ugyan Vágóhoz, de ismerve határozatlanságát és energiahiányát a saját ügyeinek elintézésében, nyugtalanságom és izgalmam nem csillapodott. Valahol a Bajza utca körül volt a műterme és tántorogva távoztam onnan. Szinte öntudatlanul a Műcsarnok felé tartottam, az új Műcsarnok felé, mert a millenáris képkiállítást már ott rendezték és valahol a Stefánia út sarkán egy fához dőlve lehorgasztott fővel bámultam a nagy kocsikorzót. Délután 5-6 óra közt volt ez. Ragyogó tavaszi napfény aranyozta be a szebbnél szebb fogatokat. Mintha a magyar 55