Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

ben ezek a témák igen divatosak voltak, sokan jártak Keleten. A mi festőink közül különösen Einsenhut Ferenc és Tornay Gyula. Utóbbi Tangerből jövet Parison át mindig fel is keresett. Constant keleti képei azonban magasan felülálltak a középszerűségen. Elsőrangú portraitista is volt. Felserdült fiáról készült térdképe abban az időben a Luxembourg - Galéria nagytermének egyik dísze volt. Csaknem minden télen meghívást kapott Amerikába arcképek festésére. Ezekből került ki a szép kis palota megépítése a Rue Ampére-ben, a divatos arrivait festők utcájában. Nagyon sajnáltuk mi tanítványai, amikor télen át az amerikai út miatt más helyettesítette a Julian Akadémián, legtöbbször Dawant. Constant nem foglalkozott annyit tanítványaival, mint Laurens, de amit mondott, azt lelkesen mondta a délfrancia élénkségével. Öregségemre is emlékezetemben maradt egy dicsérete, amivel nagyon felbátorított. Már csaknem az összes tanítványok munkáit végignézte, amikor hozzám került. Egy női félaktot festettem életnagyságban. A modell meleg színei nagyon inspiráltak és belevittem valamit mesterem színeiből. Meglepte és hangosan megszólalt, hogy az egészteremben meghallják: ,Yenez ici jeunes hommes, regardez, il faut peindre comme cela! (Jöjjenek ide fiatalok, nézzék meg, így kell festeni!) Nevemet felíratta a kép hátterére, hogy megjegyezze magának, mert hát a sok idegen nevet nehéz volt egy franciának megjegyezni. Ezen a napon nagyon jólesett utána a dejeuner, amit rendesen a közeli kis „Thyrion" nevű vendéglőben, a Boulevard Saint Germain-en fogyasztottunk el, amely arról volt nevezetes, hogy egyetemi hallgató korában Gambetta járt oda. Az én időmben főleg az orvosi fakultásról látogatták. A Parisban megfordult fiatal orvosokat: Dieballát, Nékámot, Bacher Józsefet is elvittem oda, a festők közül Jendrassikot, Papp Henriket, mindazokat, akik felkerestek. Katona Nándor járt velem oda és ha nem volt pénze, az sem volt baj, mert a vendéglőből kimenetelkor csak egyszerűen bemondta a kasszánál ülő tulajdonosnőnek az elfogyasztott dejeuner árát. A Juliánban akkor eltöltött 3 év, 22 éves koromtól 25-ig a boldogság évei voltak, telve a művészi sikerek reménységével. Milyen gyönyörűnek láttuk az életet, a jövőt! Mindenki jókedvű volt, mert hiszen azt csinálhattuk, ami szívünk vágya volt. A munka alatt a fiúk énekeltek, dikcióztak, persze leginkább a franciák. Ezek közül különösen feltűnt Henre Bataille, aki bár a piktúrában is sok tehetséget árult el, mégis utóbb színműíró lett. Mégpedig elsőrangú. Hétfőn reggel 8 órakor elfoglalhattuk helyünket a modell körül, aki korábban jött, az jobb helyhez jutott, és ehhez a helyhez hat napig joga volt. Délelőtt akt modell volt, délután kosztümös és este lámpánál, ismét akt modell skicceléshez, negyedóránkénti mozdulatváltozással. Elmondhatom, hogy a Julian Akadémián nagy szorgalommal dolgoztam, egy órát sem mulasztottam. Szívvel, lélekkel csak a művészetnek éltem. Ez visszatartott attól is, hogy szerelmi kalandokba bocsátkozzam, pedig a nagy áruházakból este 6-kor kitóduló fiatal leányokkal könnyen lehetett volna ismeretséget kötni. Hanem aztán egyik napon a kis szállodám új tulajdono40