Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

ben voltunk. Különösen kedves volt előttem a velünk szemben lakó Páti család. Jó barátságban voltunk Kovács tiszteletes úrral, aki Pápáról származott. Esténként nálunk szívta el hosszú szárú pipáját és egy Ids sült burgonyát vagy egy pohár bort nálunk fogyasztott el. A gálosfai nép ahova utóbb kerültünk, már ridegebb volt, fele magyar, fele sváb lakossággal. Utóbbiak már alig beszéltek magyarul. Tizenkét éves voltam, amikor apám a dégi Festetichek gazdaságát bérelte ki Gálosfán. Azután már itt töltöttük a nyarakat. A gazdaság fele erdős volt, melyben, abban az időben még ún. szegény legények tanyáztak, és itt-ott rablásokat követtek el, sőt gyilkosságokat is. Hogy minket békében hagyjanak, apám konvenciószerűen kiadott egy bizonyos mennyiségű gabonát a külső majorgazdáknak, hogy szívesen lássák vendégül a szegény legényeket. Csendőrség akkor még nem volt, hanem pandúrok, akik a vármegye díszes libériáját viselték: zöld dolmányt sárga zsinórzattal és piros nadrágot. Ezek időközönként megjelentek, és néhány puskalövést adtak le az erdőben ijesztgetésül. Nem feledtem el egy igen jellegzetes jelenetet, amit a Gálosfához tartozó Nagytótváros nevű kis zsellér község korcsma szobájában láttam. Két pandúr ott a korcsmánál elfogott legényt hallgatott ki, úgy emlékszem Forró Pistának hívták, a szeretőjénél járt Gálosfán. Az egyik pandúr feltette az ókuláját és jegyzőkönyvbe írta a vallomást, a másik székében a falhoz dűlve szundikált. Ez a jelenet annyira emlékezetemben maradt, hogy évek múlva meg akartam festeni, de akkor már nem volt található pandúr uniformis. Gyermekkoromban hallottam még Séta Pista és Patkó nevű szegénylegényekről. Bosnyákék mesélték, hogy náluk Somogytúron is megjelentek a házuknál, bezörgettek és követelték fegyvereik átadását. Miután ezt teljesítették, békésen távoztak, őket nem bántották. Mégis a dajka ijedelmében a család két kis fiúgyermekét az előszoba falába beépített, ma is meglévő barokk szekrénybe bújtatta. Mikor Károly fivéremmel nagyobb fiúk lettünk, ő tán 12 éves, én 14, apám nem akarta, hogy a nagy vakációt munka nélkül töltsük, megkívánta, hogy valami iparosságot tanuljunk ez idő alatt. Mert hát nem lehet tudni az élet fordulatát. Nekem a bognársághoz, Károly fivéremnek a kovácsmesterséghez volt kedve. Naponta ebéd után el kellett gyalogolnunk a 3 km-re fekvő Szent Luka-i majorba, ahol a bognár és a kovácsműhely volt, hogy ott dolgozzunk és megtanuljuk ezeket a mesterségeket. Nyakunkba akasztottak zöld posztóból készült, csinos tarisznyát, melybe édesanyánk a monogrammunkat is szépen belehímezte, megrakta ozsonnával és útnak indultunk. Holt fáradtan érkeztünk esténként haza. Nyáron el is készítettünk egy taligával ellátott ekét, ezzel téve bizonyosságot komoly munkálkodásunkról. Utóbb kaptunk egy kis lovat, azzal kocsikáztunk, de az érettségi után már egy szép hátasló is rendelkezésemre állt. Órákon át barangoltam a szép erdőben, ezek feledhetetlenek. Persze közben történt egyszermásszor valami incidens is. Amint egy estefelé Szent Lukáról a farkaslaki erdő felé tartottam, keletről nyugatra, egy észak felé irányuló keresztútnál, 21