Géger Melinda: Gulácsy Lajos emlékkiállítás, 2006
arabeszkszerű vonaljátéka is felerősíti: a művész sokszor elrajzolt, hosszan elhúzott vonalai a vágyakozásból fakadó nosztalgikus életérzés stiláris kifejezőjévé válnak. (Francesca da Rimini és Paolo Malatesta, 1905) E múltba fordulással metafizikus értékeket keresett a művész. A klasszikusok nyomán újrateremtett álomvilágból fokozatosan jutott el odáig, hogy alkotásai az emberi lélek rejtett arcát tárták fel. Gulácsy ugyanazt a szerepet töltötte be a magyar művészetben, mint az angoloknál a preraffalita nemzedék. Alkotásainak szimbólumteremtő ereje nyomán maga az atmoszféra, a lelkiállapot válik képeinek fő mondandójává. Képeinek főszereplői e hangulat ikonikus felmutatásával válnak a lélek mélyéből fakadó, személyes üzenetekké. Az arcmás önmagán túlmutató, szimbolikus ábrázolásainak legjellemzőbb példáit Qulácsy önarcképeiben találjuk meg. 5aját belső világára utaló, sokféle kifejezés közt fellelhető a szelíden melankolikus, művészi elhivatottságot érző áldozatos fogadalom vagy a világgal szembeszegülő, kihívást elfogadó dac ugyanúgy, mint az élet sötét oldalából felszakadó irónia és a már mindent megélt ember sötétségből üzenő, kiábrándult és cinikus szembenézése a világgal. A félig elforduló, magányba vesző lélek idővel egyre gyakrabban szól a létezés egy másik dimenziójából, ahol az ismeretlen ösztönvilág és rettegett, racionális úton meg nem ragadható belső erők martalékává válik. (A művész önarcképe; A bolond) Ahogyan az önarcképek szimbolikus figuráiban a szerzetes és a bolond által megszemélyesített kettősség - az idealizált misztikum és démoni irracionalitás - munkál, úgy találkozunk (üulácsy nőalakjainak megfogalmazásában is hasonlóan végletes alakokkal. Az eszményi, ezoterikus, tökéletes szépség utáni neoplatonikus vágyakozás egyik legszebb lírai megnyilvánulása a Dal a rózsatőről с kép. A főalak idealizált szépségű rokonai vissza-visszatérnek (üulácsy későbbi korszakaiban is. Az időtlen harmóniát sugárzó leányportrék egy sosem volt, mitikus aranykor evilági visszfényei. Általuk Qulácsy hétköznapi élményeibe a preraffaelita szépségkultusz elérhetetlenné eszményített, nosztalgikus nőalakjai szövődnek. (Velencei leány, Nő fej (Verona)) E kifinomult és kiteljesedett szépségek ábrázolásával párhuzamosan Qulácsy szívesen foglalkozik a nő és férfi kapcsolatának elemzésével is. Az ártatlan és a démoni csábító közti fokozatokban a szerelem sokféle arculata bomlik ki, közben a magányos művész szerelem és szeretet után sóvárgó vagy buján erotikus és extatikus vágyképei is felsejlenek. Az eszményi, meg nem valósuló, plátói szerelem látomásai mellett Qulácsy az érzékiség egyre mélyebb, önazonosságot elveszítő, hínárszerűen lehúzó, kaotikus jellegét is megeleveníti. (Extázis; Idill). 7
