„A szépség Kertjében…” - Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlról, 2006

Baranya-, Somogy- és Tolna megye Népművészet Mestere címmel kitüntetett 55 alkotója a dél-dunántúli pásztorművészetet és a területen élő néprajzi csoportok népművészetét, annak gazdag forma-, szín- és motívumvilágát alkotó módon éltette tovább, illetve elevenítette fel a 20. század megváltozott gazdasági és társadalmi körülményei között. A 17. századtól kezdve, de különösen a 18. század folyamán az úribb osztályok és a falusi rétegek életmódja, kultúrája között szakadék keletkezett. A mezőgazdasági munkából élők a rájuk nehezedő társadalmi és gazdasági terhek miatt nem tudták követni az uralkodó művészeti irányzatokat, ettől eltávolodva fokozatosan alakították ki saját művészetüket, mely a tárgyakon népi díszítőművészetként jelent meg. Az ország különböző pontjain élő embereknek eltérő történelmi múltja, sajátos műveltsége, hagyománya. ízlése, esztétikai értékrendje volt, ami a népművészet sokszínűségét eredményezte. A népművészet mesteremberek, háziiparosok, specialisták kezén bontakozott ki és virágzott az egyes közösségek hagyományainak és ízlésének megfelelően. A 19. század utolsó harmadától megindult egy olyan gazdasági és társadalmi változás (gyáripar térhódítása, a városiasodás fokozódása, a közlekedés fejlődése stb.). mely a virágkorában lévő népművészet hanyatlásához, más formában való továbbéléséhez vezetett. Dél-Dunántúl tárgyalkotó népművészei közül az 1867-ben született id. Kapoli Antal életútja és munkássága jól példázza ezt a folyamatot. A 20. század elején a pásztorkodás, az istállózó álletenyésztésnek köszönhetően nem biztosított elégséges megélhetést, többen feladták foglalkozásukat. Id. Kapoli Antal a kevés járandósága mellé a faragást választotta kereset kiegészítésnek. Erre az időszakra már kiforrott, önálló stílusa volt a somogyi pásztorfaragások világában, melyet többen követendő példának tekintettek. Karcolt technikát alkalmazott a kobaktökök, kürtök, sótartók, domborút a fából készült tárgyak díszítéséhez. Motívumvilága gazdag növényi ornamensekből, ember és állatábrázolásokból állt. Míg korábban főleg ajándékba készítette faragásait, addig az 1920-as évektől egyre több megrendelést fogadott el a földbirtokosoktól, elöljáróktól, városi polgároktól. A hagyományos pásztorművészeti tárgyformákon kívül (kürt. sótartó stb.) újabbak is (pl. szék. sétabot) kikerültek a keze alól a mindenkori megrendelők igényei szerint. Az 1920-30as évektől a balatoni idegenforgalom hatására a Balatoni Szövetség kezdte felkarolni az üdülő vendégek részére faragást, hímzést, szőtteseket készítő embereket, közülük elsősorban id. Kapoli Antalt és Kálmán Istvánt, de a karádi, buzsáki hímzőnőket, a sárközi szövőasszonyokat is. A művészkedő emberek már nemcsak saját közösségüknek, hanem eladás céljából, idegenek ízlését kiszolgálva is kénytelenek voltak dolgozni, hogy jövedelmüket kiegészítsék. A megrendelő kereskedőket és a vásárlókat nem kötötték a hagyományok, saját ízlésüknek megfelelően készíttették el a kívánt tárgyakat. Az alkotó tevékenység ebben az időszakban lépte át a népművészet határát, létrehozva a szaktudomány által népi iparművészetnek nevezett termékek első példányait. A népi iparművészet fejlődésének lendületet adott, hogy az 1950-es évek elejétől az állam felkarolta és anyagilag támogatta e tevékenység művelőit. Ennek köszönhető, hogy Hoffer János, ifj. Kapoli Antal. Kálmán István. Tóth Mihály. Kovács József, Fehér Lajos, akik foglalkozásukat tekintve pásztorok voltak, felhagyva azzal "hivatásos" faragókká váltak. Az 1950-es évek politikája a népművészet, háziipar romjaiból való felélesztését "haladó tartalommal való továbbélését" tűzte ki célul, megteremtve ehhez a szükséges feltételeket. 1950-ben létrehozták a Népművészeti és Háziipari Vállalatot, 1951-ben a Népművészeti Intézetet. Az egész ország területén felkutatták a faragókat, szövőket, hímzőket stb. és foglalkoztatásukra (szovjet mintára) szövetkezeteket hoztak létre. Munkájukat néprajzkutató szakemberek bevonásával folyamatosan segítették, és a Népi Iparművészeti Tanács felállításával (1953) a művészeti szempontokat is érvényesítették. 1953-ban Minisztertanácsi határozat születtet. a "népművészet fejlesztésében kimagasló érdemeket szerzett népművészek kitüntetésére". Augusztus 20-án adták át először 6 alkotónak a Népművészet Mestere kitüntetést, köztük if j. Kapoli Antalnak és Kálmán Istvánnak. A vidék több pontján már 1952-53-ban megalakultak a háziipari szövetkezetek, Budapesten 1954-ben jött létre. A faragók következő nemzedéke már tudatosan adta fel korábbi foglalkozását, hogy a budapesti szövetkezet alkalmazottjaként csak faragásból élhessen (Nagy Ferenc, Bognár Károly, Bognár István, Varga László, Jancsikity János, Serényi László). A sorozatgyártás mellett, mindegyik faragónak sikerült alkotói tevékenységében megőrizni sajátos stílusát, aminek szép példáit őrzik a múzeumi gyűjtemények. A szövetkezeti munkában a pásztorművészet formahagyományai háttérbe szorultak, átadva a helyet az újabbaknak; dobozoknak, cigarettakínálóknak, hamuzóknak. irattartóknak. A faragók törekedtek a megélhetést biztosító termelőmunka mellett kedvtelésből is dolgozni, amiben tudásuk legjavát adhatták. Nagy Ferenc a szobrok. Balásy Gyula a kisplasztikák. Serényi László a faliképek készítésével érte el munkássága tetőfokát.