Horváth János: Balázs János festőművész emlékkiállítása (1904-1927), 2005

UTOLSÓ STÁCIÓ Balázs János művészetében a tájképek alapvető fontosságúak. Mindig tájképi témák után barangolt. Egykét grafikájától eltekintve, művészetére nem jellemző a Kaposvár utcáit ábrázoló téma. Csak a természetben érezte egészen szabadnak magát. A városban olyan félénk volt, mint azok a kis riadozó őzek, akiket gyakran látott a várost övező erdő széleken, s minden télen közel merészkedtek a kertek aljához. Hasonló félénkség, űzöttség jellemzi Balázs lelkületét is. Félt a zajló városi élettől. A tájképben fejezte ki a legderűsebb érzéseit. Számára a táj a feltárulkozás, a vallomás nyelve. „Nem pusztán egy táj másolását akarja a festő adni, amelyet mint egy pepecselő arcképfestő lassan állítson egybe egymás után megfigyelt részletekből, hanem egy világos, napfényes tájat, amely egy pillantással megéreztesse a szemlélőben a városbörtönből szabadulni vágyó léleknek a kiszabadulásakor átélt érzését. Erre pedig a táj nagyvonalú, hirtelen, kevés eszközzel adott egész beállítása szükséges, amely nem törődhetik a részletformáival, megjelenéseivel, idomával, amely egyszerre, egy pillantással enged belátni és keresztültekinteni az egészen."

88 Érdemes hosszabb figyelmet fordítani a „Kaposvári tájkép kutyás emberrel" (1926) című pasztellképére. Témája egy szép táj kompozíció, kutyával csatangoló ember alakkal. A megszerkesztett, város széli dombos táj előteréből befelé hívogató út vezet. A nyurga férfi nem arccal az út irányában, hanem azt keresztezve igyekszik az oktalan kutya nyomában maradni. Nem hat rá a távoli égbolton csodás jelenségként lenyűgöző hajnalhasadás. Szimbolikus jelentőségű alkotás. A kép tartalma szerint a természetes ösztöneit követő, ugyanakkor rendszert alkotó ember a modern művész. (40. sz. kép) Találunk hozzá képciklust alkotó társakat is. A mai ember és a természet viszonyában látta megfogalmazhatónak a korszerűség problémáját. „1925. X. 22. Nem kell azért feltétlenül az olyan mechanikus formákhoz nyúlni, jobban mondva keresni mint sokan teszik, mert a mai kor mechanisztikus törekvését másként is ki lehet fejezni, mert mint ahogy Leonardo sem festette Galileit mint pl. a pisai ferde tornyon a méréseit végzi, hanem korában olyan témához nyúlt mint az „Utolsó vacsora" s rajta mégis megvan valósítva az egész reneszánsz törekvése, világszemlélete, mert ez a keresettség éppen önkényhez vezet s éppen ez lesz legkevésbé adekvát."

89 Balázs János mindig figyelemreméltó módon játszott a felhők alakzataival. Égi történéseket festett általuk. Az 1926-os év össze szűkülő művészi termését követve, a tragikus megbetegedés is kiérezhető az egyre elboruló tájakból. A horizont mentén megfelezett kép felső terében a levegőt és napfényt mindörökre felfaló, szürke felhő tömböket torlaszol egymásnak. A réseik közti éles fények hasztalan keresik az áttörést. Az alsó képmezőben elterülő lapos táj és az alacsony tetejű házak sora némán megbújik a fentről ránehezedő súly alatt. A művész lépésről- lépésre fejleszti a drámai hatást. Fekete-fehér ellentétek, kés-szerűen hegyesedő formák hozzák egyre közelebb a halál képzetét. A depresszív égboltra szeretné ismét felvarázsolni a fényt. Sztaniolt, azaz alumínium fóliát ragaszt fel. Általa spirituális hatáshoz folyamodik, hogy megtörje a jeges ellen48