Horváth János: Balázs János festőművész emlékkiállítása (1904-1927), 2005

„1925. Január 14. Szerda. - Tegnapelőtt jöttem vissza ide Pestre folytatni ezt e keserves, nyomorult életet, mely oly szűken méri javait nekem. Én Istenem milyen jó is volt otthon lenni, hol a szülői szeretet boldog melegében sütkérezhet az ember, hol olyan jól érzi az ember magát, akkor is ha szegény, de a szeretet gazdagsága betölti az űrt. Otthon hol az igazi jó barátok vannak, melegek, jók, akik megértik a lélek vígságát, szomorúságát; nem mint itt, hol az embernek nincsen jó barátja, egymáshoz hidegek, közönyösek az emberek, mindegyik a maga apró érdekével törődik, kicsiny, nagy, egyformán rohan, fut mindenki. Mennyivel más a mi kicsiny városunk Kaposvár. Olyan meghitt, barátságos ott minden, az alacsony házak, a fás utcák, a dombok, minden de minden. Este 8 óra után alig járnak az utcán, mindenki elbújik, meghúzódik kicsiny fészkében, a családi tűzhely boldog melegében, az övéi közé. Itt este kezdődik az élet, csúsznak, másznak az emberek, autók rohannak, villamosok csilingelnek, zúg, morog minden, mint egy forradalom. - Itt ülök most ezen X lábú asztalnál és rovom ezen panaszos sorokat, melyet az élet tolt a tollam alá. Hátam mögött a kályhában a tűz szomorúan pislog, - nedves fa van rajta - jön már az alkony szürke homálya, kezdi befedni kicsi szobám nyomorult holmiait, a vaságyat, a kályhát, mindent ami benne van, engem is, hogy valami szent misztikum legyen benne. Most megálltam egy percre, hallgattam a falon lévő nagy óra tikk-takkos ritmusát, mely még jobban figyelmeztet a mulandóságra. Múlik minden. Az emberek felett végig szalad egy nyirkos, sárga szellő, ledönt egyet-egyet belőlük. - Élet, élet az elembe tolt pohárba de keserű levet öntöttéi. - Magam vagyok most ebben a házban, a Pista bátyám itthagyott, elment máshová lakni, beteg szegény, szeretne ő is egyszer már jól lakni. Hiszen ő is nagyon sok keserű kenyeret megevett már... Szeretem a magányt, ilyenkor tudok gondolkodni, töprengeni és ilyenkor szeretnék valami nagyot tenni, az embereket keblemre ölelni, csókolni barázdás, gondterhes homlokukat. - 1925. Január 17. Szombat. Ismét csak egyedül ülök ebben a kis vityillóban, a Pista bátyámat már kedd óta nem láttam, pedig vártam nagyon mindig, nem tudom miért nem jön? Beteg is vagyok, náthás, meg vagyok hűlve, pedig elég jól tüzelek s mégis fázok, meg vagyok hűlve. Anyagilag is elég rosszul állok, itt van: lakást kellene keresnem, ha találok, ki-ki tudnám ezt fizetni, hanem akkor nem tudok enni..."

67 Balázs János szenvedett a magánytól és az anyagi kilátástalanságtól. Talaj nélkülinek érzi magát. Csak a művészi munka a fogódzója. Az utóiratban Budapesten készülő képek eladását kéri Bamöhl Leó kaposvári mérnök részére. E levélírás során felszabadult könnyei mellett egy akvarellbe kezdett. A hevenyészve telefirkált rajzlap megmaradt. Jobbszélén egy bekeretezett kép: a Balaton fölötti magaslaton álló, fohásszal kiáltó, karját nyújtó embert ábrázol. Alatta címként a „Tihany" a visszhangra utal, amely a pusztába kiáltott szó. Mellette kékes-lila lángnyelvek alatti szöveg: „Vergődő lélek éji gondolatai" Az eddig megismert nagyon józan gondolkodás ellentéteként, a felzaklatott lélekállapotnak is születtek művészi kifejezései. Misztikus jelenetek az emberi testiségtől, az anyagiságtól való szenvedésként, az anyagtalanul lebbenő szellem szabadsága 35