L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001
A fonás–szövés hagyománya (Kapitány Orsolya)
Mesterré egy legény csak úgy lehetett, ha elkészítette a mesterremeket. A karádi takácsoknál ez a következőkből állt: „újonnan felverni egy szövőszéket és 4 támlás műszert a mestere fonalával bevonni, de ez a gazdáé legyen. Ezenkívül egy kis hímet, kígyófutást egy keszkenő végibe szőni hiba nélkül. Mindezt 4 öreg mester előtt kell elkészíteni'". (VALENTÉNYI G., 1909. 107.) Igáiban az előírás más volt. Ott „4 öreg céhbeli mester jelenlétében egy alacsony takácsszéket és egy szétszórt szövőszéket össze kellett rakni. E mellett egy darabban 16 rőflábi munkát és egy darab 30 rőfnyi vásznat kellett készíteni. A felügyelőknek fizet egy tallért és merendát (kis ebéd). A mester fia csak egy mesterdarab készítésére volt kötekezve, t.i. aló rőfre terjedő munkára". (VALENTÉNYI G., 1909. 107.) „A megye területein élő iparosok mind paraszti rendű emberek, nemcsak iparukat gyakorolják, hanem mezőgazdasági munkával is foglalkoznak", írja az 176l-es jelentésében a vármegye főjegyzője. (KANYAR J., 1967. 101) Ezt a paraszti életformát élték a céhes takácsok, de az uradalmakba szerződött mesterek is. A takácsok a szegényebb sorsú mesteremberek közé tartoztak, akik nyaranként, átvedlettek részes munkássá, hogy biztosítsák évi kenyérszükségletüket. A falusi takácsok a jobbágyok fonalait dolgozták fel, az uradalmakba szerződött takácsok a dézsmaként szedett kenderfonalat. Bár szőhettek volna a jobbágyok fonalát is, ha az uradalmi résszel végeztek, de erre már nem jutott idejük. (PETANOVICSK, 1981.55.) A kötöttségek miatt az uradalmakba szerződött mesterek elég gyakran váltogatták egymást, mindig továbbálltak a jobb megélhetés és a kevesebb kötöttség reményében. Az 1893-as statisztikai adatok szerint a megyében len- stb. fonószövőiparral 423 fő foglalkozott magányosan, 77-nek volt 1, 20nak 2, 4-nek 3, 2-nek pedig 4 segédje. (M.St.Közl. 1893. 172.) A századforduló utáni években a fonó- és szövőipar hanyatlásnak indult. Somogy megyében 23,3 %-kal fogyott az ebben az iparágban dolgozók száma. (T. MÉREY K, 1972. 226.) A Takácsok Fonó- és Szövőipari Szövetkezetének kaposvári telepe sem jött már létre, melynek egyik erőssége lett volna az 1872 óta műdamasztszövő műhelyt fenntartó Szalóky Sándor. A műszövőiparnak ez a többször kitüntetett kiváló képviselője szívesen fogadott volna még tanoncokat is, de végül 1932-ben magával vitte a tudását a sírba. (T MÉREY K., 1972. 228.) A II. világháború utáni években egyre kevesebb takács vette kezébe a vetélőt, hogy vásznat szőjön. Csak néhány idősebb mester ült be a szövőszékbe, hogy a kor igényeinek engedve rongyszőnyeget készítsen. 159
