L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001

A fonás–szövés hagyománya (Kapitány Orsolya)

га) Az asszonyok kimértek 2 szál olyan hosszú fonalat, amilyen hosszú vásznat szőni szerettek volna. Ennek végeit kezdőszálként a forgó felső csíntartófájába csapolt csínfához kötözték, majd a szálat körbe addig tekerték a vetőfára, míg el nem érte az alsó csíntartófába csapolt csínfát. Ezt a fonalhosszt nevezték egy mérésnek. A vetőfára 30-40 rőföt is felhajtottak, majd öt rőf önként megkormozták (Kutas), hogy el ne tévesszék milyen hosszú lesz a vászon. A vászon szélességét apászma adta. Mindenpászmát külön elkötöttek, amikor együtt volt a vászon szélességet biztosító fonalmenynyiség (közepes szélességnél 9pászma), akkor a fonalat a vetőfáról láncba leszedték. A fonalfelvetőt csak azon a vidéken ismerték és használták, ahol a házi szövést gyakorolták. A szövőszék A szövőszék történeti hátterét több jeles kutató vizsgálta, régészeti, nyelvészeti és képzőművészeti alkotásokat elemezve. A rendelkezésre álló adatok azt bizonyítják, hogy a magyarok már az Árpád-korban megismerték szláv takácsok révén a korábban használatosnál fejlettebb lábítós szövőszéket, miként azt a szláv eredetű nyüst, borda és cséve szavunk is tanúsítja. (K. CSILLÉRY K., 1970. 79.) A szövőszék készítők fúró-faragó, famunkához értő parasztemberek voltak. Díszítésükre különösebben nem törekedtek, legfeljebb a bordatok felső peremét és a vászonfeszítőt faragták. (12. ábra) 10. Fonalvető fogas. Szenna, 1930-as évek eleje. Csikós Tóth András rajza. (NÉ 1934. 4L) 11. К fonal felvetése a vetőfára. (Ethn. 1949. 202.) 153