L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001
Néptánc (Felföldi László)
zók szűk köre ismeri azokat. Ritkábban idézik viszont Berzsenyi Dánielnek Széchenyi Istvánhoz írott levelét 1830-ból, amely a magyar táncok jellemzőinek szintén hű képét adja. Mivel táncos élményei főleg a Dél-Dunántúlhoz (Vas és Somogy megyéhez) kötődtek, méltán említjük e helyen Berzsenyi szavait: „En a magyar muzsikában és táncban ideált látok, s azt hiszem innét, hogy nemzetünknek valaha aesthetiás culturájának kellett lenni, s hogy eleinknél a magyar tánc nemcsak mulatság, hanem legvalódibb aesthetiás gymnastika volt, amit nyilván mutat annak egész természete, s nyilván bizonyít Kinizsink Hőstánca. Ez a tánc olyan gazdag különféleségekkel bír, hogy az valamint minden kigondolható szép mozdulatokat és erőfejleteket vagy minden szép érzelmeket egyaránt magában foglal. A mi pompás haditáncainkat még az ősz férfi is nagy dísszel eljárhatja, s jaj annak, aki Bihari Hatvágásában a hősdalt nem érti! A mi táncaink nem két-három gyerekes lépdelésből állanak, mint a mostani móditáncok, melyeket egy-két napon belül megtanulunk, harmadikon pedig egyforma, gyermekes, lelketlen volta miatt meg is ununk. Hanem olyan célarányosak, hogy azoknak tanulása egész ifjúságunkban dolgot adott, s aesthetiás természeteik szerint olyan kedvesek, hogy azok bennünk passzióvá válnak, s azáltal a barátságnak, nyájasságnak ösztönei lesznek. " (PES OVAR E., 1978. 100-101.) Hely szűke miatt még egy XIX. század végi leírásra hívjuk fel a figyelmet. Victor Tissot francia író az 1870-es években Magyarországon járva több táncra vonatkozó megfigyelést tesz. A Somogy megyei Nagyatádon a vásári forgatagban ezt jegyzi föl: „Magyarországon a vásári napokon, vasárnap és ünnepkor mindenütt táncolnak. Akkor érkeztünk a kocsmába, amikor a cigányok éppen belekezdtek a csárdásba. A csárdás a magyarok nemzeti és népi tánca, az, ami a lengyeleknek a polonéz, a németeknek a valzer. A parasztok zsákjukat és botjukat a sarokba támasztva a szenvedély tüzével táncolnak. Előbb sarkaikat összeütögetve forognak, aztán derékon fogják táncosnőjüket, örömteli felkiáltások között megölelik, megpörgetik és megforgatják őket. Növekedő lelkesedéssel hol elengedik, hol újra megragadják és délceg testtartással felemelgetik Őket, majd hirtelen, mint a változó szél lehiggad a lázas forróság. Most lágy epekedő mozdulatokkal költői testtartást vesznek fel, nemsokára azonban a láng újra fellobban, a lelkesedés izzó elragadtatásban tör ki újra és a táncosok mámoruk lázrohamában vállon csókolják egymást. Behajlított karral tarkójukat csapkodják, miközben rikoltó hangokat hallatnak. Nem a városban, falun kell azt látni, hogyan táncolják az igazi csárdást, mely élénk színeivel olyan jól festi ennek a népnekjellemét és szokásait, hevességét és szenvedélyes lelkesedését, hirtelen levertségét és remegését, haragját és melankolikus lecsillapodását. " (HAROMYJ., 1956.93-94.) 481
