L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001

Pásztorművészet (S. Kovács Ilona)

74. Díszbot, történelmi személyekkel díszítve. Fején domború faragással az „Árpád bejövetele" jelenet. Bagol András faragta az 1890-es években. NM 61.141.1. 15. Fokos. NM 16.122. A pásztorművészet útja a faragó népi iparművészetig A századforduló a somogyi pásztorfaragásban gyökeres fordulatot hoz. Bekövetkezik még egy megújulás, az utolsó. Jellemzője, hogy uralkodóvá válik a díszítő technikák közül a domború faragás. A technika csak a pásztorművészetben új, a parasztfaragásokon már régóta alkalmazzák. A díszes faragványok között egyre több a tükrös mellett a gyufatartó, a dúsan cifrázott bot és juhászkampó. Visszaszorul a spanyolozás, a karcolás megmarad a szaru és kobaktök faragványok díszítőtechnikájának. A domború faragás, miként a karcolás, csak több évtized alatt válik uralkodó divattá. Az 1870-es években a sótartók fedelén már feltűnik. A lapos faragványok díszítésére az 1880-as évektől kezdik használni a háttérből átmenet nélkül kiemelkedő lapos reliefet. 1890 után egyre plasztikusabb felületet faragnak. Lapos és hengeres fa felületek díszítésére alkalmazzák. Szaru sótartókat és kürtöket majd csak a nagy rutinnal rendelkező XX. századi faragó népi iparművészek ékesítenek vele. A díszítmény átalakulása is megkezdődik. A változás többirányú. A somogyi pásztorművészetre jellemző betyármotívumok többsége a XX. század elején kikopik a mintakincsből. Az időtlen motívumok helyét a pásztor, vadász és erdei jelenetek, vagyis a zsánerkép veszi át. A megformálásra továbbra is a stilizálás a jellemző, de a környezet és egy esemény leírására szolgál. Például egy faragó Somogyvár környékén sorozatban készíti a szarvassal díszített gyufatartókat. (76. ábra) A tölgyfaágat tartó, fejét hátrafordító szarvas motívumát már az 1900-ban készült darabjára is ráfaragja. A szarvas a belső-somogyi faragványokon is megmarad, de már idegen pózba kerül, magasba emelt fejjel távolba tekint, mögötte stilizált tölgyfa. Talán képeslap szolgált előképül. A XX. század elején megkezdődik a pásztorművészet és a népi iparművészet elválásának a folyamata. A faragópásztorok többsége kitart a hagyományos, kevésbé látványos pásztorszerszámok készítése mellett, esetleg specializálódnak ostor, bot, vagy egyéb faragványok készítésére. Közéjük tartozik például Molnár József juhász Kéthely, Apáti István kanász Kisbárapáti, Szita János juhász Ordacsehi, Kelec József Csurgó, Bodó István kanász Kisberki, Birdesi Ferenc kanász Töröcske, Orbán Ferenc juhász Mernye, és Cserép János gulyás Marcali, stb. A legtehetségesebb faragók, például id. Kapoli Antal és Boszkovics János a pásztorkodás mellett később hivatásszerűen is faragni kezdenek. 370