L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001
A fonás–szövés hagyománya (Kapitány Orsolya)
A jól előkészített talajba a magot általában a férfiak vetették el. Erre a célra vetőabroszt használtak, de a kisebb mennyiséget kisteknőből is elszórták. Minél sűrűbbre szórták, annál vékonyabb lett a szára, de vigyázni kellett, hogy túl sűrű se legyen, mert akkor nem nőtt meg a kellő magasságra. A fagyok elmúltával április végén, május elején került földbe a mag. Tizenkét, tizennégy hétre rá beérett: pontosabban a kétlaki növény virágos (hím) szálai beporozták az akkor még alacsonyabb magvas (anya) szálakat. (SZOLNOKY L., 1972. 18.) A virágos kendert ekkor kiszedték, a magosat még hagyták közel egy hónapig, hogy a magot beérlelje. A megérett kendert marokra fogva gyökerestől tépték ki a földből, amit nyűvésnek, nyűjésnek neveztek, majd puslikat, csomókat kötöttek a saját szálából a rövidre nőtt alja kenderrel, vagy a marokra szedett kenderből (5-6 marokból) kötegeket, kévéket készítettek. A kötegekbe, kévékbe rendezett kendert természetes vagy erre a célra mesterségesen kialakított tóban áztatták el. 1774-ben az újlakiaknak (Balatonújlak) nem volt kenderáztatójuk, ezért a lakosok a keresztúriak (Balatonkeresztúr) határában lévőt vették igénybe, melyért az uradalomnak 40 gyalognapszámot voltak kötelesek teljesíteni. (PETÁNOVICS K., 1981. 111.) A férfiak az áztatóba lovas kocsival hordták a kévéket, de az áztatás műveletében már nem vettek részt. A tó fenekére négy, párosával levert karóhoz erősítették az egymásra rakott kévéket, majd a tetejére szalmát, gazt, zsombékot és iszapot pakoltak, hogy ki ne forduljanak áztatás közben a vízből. A somogyszobiak a felső kévesort két hosszú, keresztbe fektetett rúddal zárták le, a rudakra pedig nehezékül nyomtatékfát, tuskót tettek. 2. Deszkás szerkezetű egy vágóélű tiló. Törökkoppány, 1927. RRM F 7501. Gönyey Ebner Sándor felvétele. ' 146