Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Az állomásról fiakkeren hajtattunk el a Hotel Frohnerba, mely Continental szálló néven még ma, mikor ezt az emlékezést írom, szakasztott abban a formában van meg a Nádor utca sarkán, amelyben akkor, éppen félszáz esztendővel ezelőtt, megszerettem. Kocsink oda az alagúton és a Lánchídon vitt át. Az alagút már nem volt nekem egészen újság, mert hiszen alig fél órával előbb vasúti alagúthoz is volt szerencsém, de azért ez a másik, melyen nem rohantunk át olyan hamar, gázlámpáival és forgalmasságával szintén megkapott. Mikor pedig a dunai nyílásának nagy ívén át szemembe ötlött, majd mihamar teljes nagyszeríiségében elém meredt a kivilágított Lánchíd, az elámulás gyönyörűségének oly nagy érzése fogott el, mely még a legelső Balaton-parti elragadtatásomat is felülmúlta. Igaz, hogy szüleim, akik keresztül-kasul szépet szerető kultúrlelkek voltak, már kicsi koromban is beszéltek előttem a szépről s figyelmeztetgettek annak nagy ideális becsére, de azért bizonyos, hogy a szépnek azt a rajongó szeretetét, mely bennem igen korán hatalmas érzésül jelentkezett, nem annyira a szavaikból tanultam, mint inkább vér szerint örököltem át tőlük. A Lánchídon való első átkocsizásom számomra azóta átélt ötven esztendőm folyamán nemcsak édes emlékem maradt, hanem számtalanszor fel is újult bennem, mint mindig friss, mindig meglepő, igaz gyönyörűség. Sohasem mentem és sohasem megyek át ezen a remek hídon emelkedett érzések nélkül. S a világ bármely táján lépjek is valamely nagyszerű hídra, rögtön fölmerül képzeletemben s szinte ott lebeg a szemem előtt a mi karcsú, büszke Lánchidunk a maga zengő építészeti pompájában, azzal a hatalmas folyami és kettős-városi ragyogó látománnyal együtt, mely hozzá tartozik. Es mindig újra meg újra tudok ujjongani, hogy akárhol akármi efféle szépet látok is, ennél szebbet és ilyen szépet másutt nem láthatok. S valamint a holtig híven szerelmes, öreg férjnek a felesége álomképe nem egyszer úgy jelen meg, ahogy azt egy 96