Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

jelentették. Én pedig a hírességet a legmagasabb emberi dísznek és boldogságnak képzeltem s így még azt is, akinek nevét együtt emlegették híres emberekéivel, megkülönböztetett tiszteletre tartottam méltónak. Maár Gyula különben, ha jól emlékszem, akkor Somogy vármegye főjegyzője volt. Hogy csakugyan kitűnő zongoraművész veszett-e el benne, azt annál kevésbé tudom, mert zongoránk Kaposvárott nem volt, s én sohasem hallottam őt zongorázni. Felnőtt barátaim közé tartozott még akkor egy elegáns, magas úr is, kit Schvoy bácsinak tituláltam. Igen finom modoráért tetszett nekem, s különösen előkelőnek tartottam, mert néha felsütötte a haját. Ilyen állapotban ábrázolta egy fényképe is, melyben még soká gyönyörködtem, mikor már Kaposvárról Pestre kerülve, őt magát többé sohasem láttam. Es nagy ritkán, valahonnan messziről, még egy igen nyájas, szeretetreméltó pap is eljött hozzánk, aki folyton versekről beszélt, s akit Jánosi bácsinak hívtunk. Jánosi Gusztáv^o volt, a műfordító költő, később püspök, s nemes, nagyra becsült és szeretett társam a Kisfaludy Társaságban. De minden akkorbéh férfi látogatónk közt a legmélyebb, legkomolyabb hatást Somssich Pál tette rám, a keresztapám. Tudtam, hogy ez valamennyi közt a leghíresebb, hogy országos szerepet játszó, nagy hazafi. Ma is elevenen él emlékezetemben az a jelenet, mikor ő tágas ebédlőnk nagy kandallója előtt ül s engem mosolyogva az ölébe vesz, mert — így monda — meg akarja tudni, igazán olyan okos gyerekké nőtt-e az ő kis keresztfia, amióta nem látta, mint ahogy beszéhk. Roppant büszke voltam, hogy rólam mások ilyesmit beszélnek s roppant büszke voltam a keresztapámra is. Eközben észrevettem, hogy a fél kezén, mellyel engem simogat, néhány ujja csonka. S mialatt az a nemes nagyuras komoly ember még azon gondolkozott, hogy mi beszédtárgyat is találjon ki egy ilyen csöpp gyerekkel, én megfogtam a csonka ujjas kezét s résztvevő érdeklődéssel megkérdeztem: hát ez hogy történt? m