Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Arra is emlékezem még Marcaliban átélt első három esztendőmből, hogy ott az apám, aki világéletében minden előítéletet megvető, szabadelvű úr volt, az akkori zsidó rabbinust, mint bölcs és jó embert, kedvelte és becsülte. E tisztes papi férfiú képe homályosan bár, de szintén él bennem. Egy fiára, ki akkoriban zongorán produkálta magát előttünk s vagy nyolcéves lehetett, mikor én három, tisztábban emlékszem, mert azt még most is gyakran láthatom. Hiszen Marczali Henrik^^ az, a budapesti egyetem tudós történelem tanára. Marcali mellett, a jeles borokat termő gombai^o hegyben nekünk is volt szőlőnk. Abból már a Balaton fényes, ezüst síkjára láttunk s annak túlsó partján az öreg Badacsony pipált, füst gyanánt eregetve a gomolygó felhőket. Ma el nem hinném egyetlen háromesztendős gyerekről sem, hogy a természet és tájék szépségét tudomásul veszi, de azért mégis kétségtelen hiteles emlékem, hogy engem ez a kilátás a gombai hegyről mindjárt, amikor először ötlött szemembe, elbájolt, szinte mámorba ejtett. Ujjongni szerettem volna, hogy ilyen csodaszép a világ, de emellett az a naiv előítélet is menten felébredt bennem, hogy ott és úgy legszebb, ahol és ahogy én látom. Nem képzeltem, hogy másutt is lehessen ehhez fogható szép vidék, s érzéketlen, otromba fatuskóknak tartottam minden embert, aki nem látja és nem tudja, hogy a világ legnagyobb gyönyörűsége a Balaton meg a Badacsony. Nyáron másfél órai kocsizással ki is mentünk néha Balatonkeresztúrra fürödni. A legnagyobb élvezetem ott is a túlsó parti hegyektől elhatárolt tói tájkép bámulása volt. A hideg fürdőt szívesen elengedtem volna, a rettenetes szúnyogok pedig mielőbb egészen elrontották minden örömömet. Gombai szőlőnkben volt az az ódon, derék nemesi présházunk, melyről utóbb Mikszáth Kálmán hallomás után, némi költői szabadsággal egy mulatságos kis történetet jegyzett fel.^i Való magja az adomának ennyi: mikor az édesapám már 22