Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

sűrűbben egymás mellé sorakozó képekben, de hovatovább a képek folytatólagos egymásba kapcsolódására is. Marcaliban a Práter utcában^ volt a házunk s én az utcát is magunkénak tartottam. Széles, hol poros, hol sáros falu-városi utca volt, csupa alházzal.i^ Néhány nagy fa állt a kocsiút mentén, mely Boronka felé tágan nyílt ki a vidékre s ott távlatos jegenyefasorban folytatódott. A szomszédunkban kovácsműhely volt. Ez előtt rendesen nagy gyereksereg zsibongott, köztük a kovácsok fiai és leánykái. Boldog voltam, ha kiszökhettem hozzájuk, azok pedig mint legkisebbet és mint úri fiúcskát, kényeztettek engem. Sok aszalt szilvájuk lehetett, mert ebből a csemegéből bőven szolgáltak nekem s én kedveskedésüket úgy tekintettem, mint köteles tributumot.n Hancúrozásaikban részt vettem, de ha kocsi után szaladtak, csak kiabálással biztattam őket, úgy gondolva, hogy az hozzájuk illik, de hozzám nem. Sokszor járt azonban arra egy hófehér bajszú, csöndes, gyalogos ember. Sem úr nem volt, sem paraszt. Tehát sem tekintélyes nem volt, sem goromba. Kampósbotra támaszkodva, kissé rogyadozva sétált el a visongó gyereksereg mellett s nem nézett sem jobbra, sem balra. Mi ellenben, mihelyt közeledett, elkezdtünk rá gyermeki szemtelenséggel kiabálni. „Bácsi, tejfölös a bajsza!" — Ez volt rendesen az első üdvözlet, melyet nótás ritmusban, unisono^^ elébe zengtünk. Mire egészen közel ért hozzánk, kacagva szétszaladtunk s bújtunk előle, ámbár megfenyítésünkre sohasem tett kísérletet. Ha aztán továbbhaladt, megint karba verődtünk s ugyancsak nótás ritmusban egy illetlen kérdést röptettünk utána a „kokas" nemére vonatkozólag. Amin az utcán járó egyéb felnőttek, mint jóízű gyermek-huncutságon nagyokat nevettek, míg a türelmes öreg úgy tett, mintha nem is hallaná. A Práter utcának a városka főutcájába^^ torkolló végén jobbról a sarokház rendkívül érdekelt engem, mert tudtam, hogy mi abban laktunk, mielőtt a magunkéba költöztünk, s 17