Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

időbe telt, míg végre az édesanyám belebbent a szobába. Sietve kerítette elő a kisvánkost s kinyújtott kezembe adta. Én pedig azt, ahelyett, hogy a forró fejem alját siettem volna véle lehűteni, dühösen az édesanyámhoz vágtam. — „Bandi már nagyon rossz, Bandi most már bizonyosan meg fog gyógyulni. Hála Istennek!... Bandit aztán már megint jól meg lehet verni." Ezt valószínűleg nem az anyám, vagy legalább nem ott és nem akkor mondta. Tán utóbb mondták a nagyobb testvéreim, akik másfél évtizeden át szinte mindennap szememre vetették első gonosztettemet. Még az is lehetséges, hogy ez a mondás csak a magam lelkiismeretének szava volt; de bizonyos, hogy az én emlékezetemben úgy helyezkedett el, mint a kisvánkos-kaland befejező akkordja^. Az ehhez legközelebb eső emlékezetem már derűs képet mutat. Künn vagyok a ház előtt, amelyben nemrég még nagy betegül feküdtem. Igen büszke vagyok rá, hogy olyan iszonyú betegségem volt, amibe mindenki más belehal: agy velőgyulladásom. Valóságos csoda, hogy felgyógyultam, mégpedig teljesen. Hiszen maga a „doktor bácsi" is lemondott volt az életemről, aki pedig az apám testvérének. Pepi néninek^, az én keresztanyámnak a férje volt, s akiről azt tartottuk, hogy nemcsak a mi mezővároskánknak. Marcalinak, hanem az egész világnak legjobb doktora. Igen, a mindenektől bámult, híres Szabó doktor (teljes nevén dr. Szabó János^), mikor engem mint félrebeszélő, iszonyú lázbeteget megvizsgált, keresztet vetett rám s azt mondta síró édesanyámnak: „örüljön sógorasszony, hogy ez a gyereke bizonyosan meghal, mert ha életben maradna, úgyis hülye lenne szegénykéből." Amit aperte^ kimondván, a doktor bácsi gorombán elszaladt, nehogy ő maga is sírva fakadjon. A legnagyobb könyörgéssel sem tudták többé odacsalni az én betegágyamhoz, amelyet ő az én halálos ágyamnak tartott. 15