Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

mányomat, ügyességemet és tetszetős huncutságomat, ami csak bennem lakott. A doktor bácsi hatalmasakat nevetett Pesten összeszedett német és zsidó nótáimon és tréfás utánzásaimon. A komoly Loiza néni, ámbár bolondozásaim őt is nemegyszer elsodorták a mosolygásig, mégis arra törekedett, hogy belőlem komolyabb, okosabb lelki megnyilatkozásokat is csaljon ki. Én ravaszul észrevettem ezt, s aztán oly készségesen viselkedtem, mint egy hegedű, mely tetszés szerint ad virgonc vagy komoly hangokat, amint rajta úgy vagy emígy játszanak. Hamarosan el is értem Loiza néninek azt a megtisztelő ítéletét, hogy én csak Pepi néniék kedvéért vagyok bolondos, de alapjában véve a jellemem és gondolkozásom megfelel azoknak a követelményeknek, amelyeket ő egy derék, úri fiúval szemben elengedhetetleneknek tart. Mikor néhány nap múlva Marcaliból kocsin Pápára indultunk, Loiza néni már szinte úgy érezte, hogy elhódított engem Pepi néniéktől, s hogy ő egy hozzám méltóbb, magasabb szerepkörbe ragad engem tova. Én pedig, anélkül, hogy Pepi néniékhez hűtelenné váltam volna, már őt is nagyon megszerettem. A bolondozást egyáltalán nem untam meg, de már érdekelt a komolyabb élet is - és félelem nélkül, kíváncsian, szívesen mentem Loiza nénivel Pápára, az 1869. esztendőnek egy szép nyári napján. Kocsiutunk, mely kora reggeltől estig tartott, nagyjában ugyanaz volt, amelyet egyszer már, két esztendővel azelőtt, édesanyámmal megtettem. Most azonban Keszthelyen nem álltunk meg, hanem először Tapolcán, a bájos tavas városkában, másodszor pedig Devecserben etettünk. Ugyanitt ebédeltünk magunk is, egy nagy földszintes, jóravaló vendéglőben, s elég késői ebédünk fénypontja morzsában hirtelen kisütött, hatalmas borjúszelet volt. Azon jóllakottan felültem aztán az éppen akkor a vendéglő előtt valamely vásár vagy búcsú tiszteletére felállított körhintának egyik büszke faparipájára és forogtam — életemben először és utoljára. Oh, az a 126