Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

egy gyermekhadsereget fogunk játszani. Sorakoztattak bennünket, megtanítottak fordulatokra, felvonulásokra, felvezettek a bérces díszletekkel telirakott színpadra (mert annak a cirkusznak színpadja is volt), felfegyvereztek csinos puskákkal — egyszóval próbát tartottak velünk, mégpedig vidám, kedves, biztató modorban. Hamar ügyesedtünk is hozzá vajmi egyszerű statiszta feladatainkhoz, s bőséges, boldogító jutalmat láttunk abban, hogy bizalmasan bezsibonghatjuk a cirkusznak minden rejtett zegét-zugát. Végre a cirkuszemberek hazabocsátottak bennünket ebédre azzal, hogy este ötkor pontosan legyünk megint ott, hogy újra gyakorlatozzunk aztán majd megmondják a továbbiakat. Aki közülünk ügyes és rendes lesz, az néhány nap múlva már a nyilvános előadáson is szerepelni fog s minden esti fellépésért kap egy hatost. Soha boldogabb nem voltam. Azt hittem: megtaláltam életem pályáját! Abbahagyom az unalmas iskolát és egyszer s mindenkorra cirkuszgyerek leszek, hogy majdan derék cirkuszember váljon belőlem! Ennél szebb élet már nem is lehet a világon. Hanem a baj az volt, hogy boldogságom otthon nem fért belém. Annál kevésbé, mert hazarohanván, ott találtam nálunk Pápáról megérkezett nagynénémet, Bocsor Istvánnét, a Loiza nénit. Ez, aki már ismert engem pápai látogatásomból, amikor sokgombos ruhám ellen komoly kifogása volt, most igen nyájasan örült nekem s rögtön megnyerte a bizalmamat. Kikérdezte, hogy vagyok, mit csinálok. Mit? — hát cirkuszembernek készülök. Már ma próbán voltam. Délután megint megyek próbára. Holnap este már bizonyosan fel is lépek a nyilvános előadáson. Loiza néni kacagásba tört ki s összecsókolt engem. Szülőimhez azonban nagy komolysággal fordult s azt mondta nekik: ez a fiúcska megbolondult, ő azonban majd szép módjával észre téríti. Mit beszéltek tovább, nem tudom - de vége az lett, hogy megmondták nekem: vége a pesti életemnek, az is124