Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

- Mi bajod? Mért nem alszol? - szólt rám édesapám. — Gondolkozom. - Miről? — Az örökkévalóságról. Ami sohasem kezdődött és sohasem végződik. Erre a válaszomra apám hirtelen meggyújtotta a gyertyát s anyámmal együtt szinte ijedten pattant fel s az ágyamhoz sietett. Fölém hajoltak, simogattak s nyugtattak. Végre is elaludtam s azt álmodtam, hogy az ablakunkból kirepültem, de nem tudtam messzebb jutni, csak a ferdén szemben lévő ház ablakáig, mely a Széchenyi és Tüköry utca sarkára nyílt és az úgynevezett Janics mamáé volt, akinek leányiskolájába a nőtestvéreim jártak s vendégül néha magam is elmentem. Még egy nevezetes álmom volt ebben az időben, de éppen nem ilyen ábrándos. Azt álmodtam, hogy olyan puskám volt, melyből hatot lehet lőni; kettőt lőttem is belőle, aztán felébredtem. Másnap valahogy arra a gondolatra jöttem, hogy ezt az álmomat meg kell tennem a lutriba^^^ ^2 anyámtól ki is nyafogtam húsz krajcárt s megtettem a szomszéd kis lutris trafikban a kettes és hatos számot. Még a tizenkettest is szerettem volna, de arra már nem kaptam tíz krajcárt. Es csakugyan kijött mind a három szám, de én terno helyett, csak ambóti^3 nyertem. Ez pénzben negyvennyolc forintot tett ki. A pénzt persze szüleim elkobozták tőlem s új ruhát s miegyebet vettek nekem rajta, amit anélkül is vettek volna. Ez volt életemben az egyetlen különös szerencsém. Soha azóta pénzt nem nyertem semmin. Iskola után az iskolára semmi gondom sem volt. Valameddig az időjárás engedte, este öt óra felé már künn leselkedtem lakásunk ablakai alatt a Széchenyi utca és a Nádor utca sarkán az újságos emberre, aki hozzánk az Esti Lapokat hordta. Amint jött, elkértem tőle az apámnak járó példányt s leülve a Széchenyi utcában akkor mindig hosszant heverő, építéshez 116