Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Nem lakott a házban, de szinte annak tartozéka volt, oly gyakran jelent meg az udvarán, egy fekete körszakállas, halovány arcú, kopasz fejfí, vak, utcai énekes, aki dalait gitárral kísérte. Zsidó bácsi volt, de én nagy magyar hazafinak tartottam, mert mindig azzal kezdte, hogy „Hazádnak rendöletlenől lédj hífe óh modjor!" Öblös, gutturálisi^''^ hangon és szinte fenyegető komolysággal énekelte ezt. Ereztem, hogy intelme rám nézve is feltétlenül kötelező. Aztán énekelt német dalokat is, de végül megint mindig magyarul sírta-rítta el, hogy „nem volt párja o foloban Kherekes Ondrásnak" és hogy azt, amikor elvitték katonának, mindenki siratta — „oh de legjobban sirotta szeretüje Piros Ponna." Ez a nótavég már kétségbeesett jajveszékelésül hangzott s engem valósággal megrémített, bár nem értettem, hogy mi nagy szerencsétlenség van abban, ha valakit besoroznak katonának. Akkor még az ilyen énekeseken és verkliseken kívül lenhajú német és cseh, hárfás leányok is jártak az udvarokra. Nemkülönben handlék^^^, drótosok, köszörűsök, üvegesek, vízárusok és mindenféle egyéb árusok, csont- és rongyszedők, patkányirtók — s tudom is én még mik, akik szintén valamennyien valamely énekszerfí kiabálással verték fel a házat. Nem is volt abban naphosszat soha teljes csend. Ha mégis lett volna egy-egy kis köz az egymást felváltogató kiabálók között, azt kitöltötte a házmesterné, aki mindig azért kiabált, hogy mások miért kiabálnak. Egyszóval, én a pesti házat nagyon mulatságos bolondokházának találtam s mikor már úgyis zengett a sok kiabálástól, sokszor felhasználtam az alkalmat, hogy magam is teli torokkal kedvemre kikiabáljam magamat. Édesapám azonban egy nap azzal jött haza, hogy már beíratott bennünket fiúkat az elemi iskolába. Mégpedig engem is mindjárt a második osztályba Íratott, mert bár soha azelőtt rendes tanításban nem részesültem, olvasni és írni már úgyis tudok. Ami az olvasást illeti, azt csakugyan tudtam is tökéletesen, de az írást illetőleg titkos aggodalom fogott el. 108