Kozma Lajos emlékkiállítás (1884-1984), 1998

Kozma Lajos: A magyar tradíciókról Arról, amit magyar tradíciónak gondolok, igen különböző és sokféle vélekedést hallottam már. Sokan csak a népművészetben látják meg a magyar vonást, vannak, akik régi építészeti emlékeiben is éreznek magyaros jelleget, sőt beszélnek magyar reneszánszról, magyar-román stílusról, magyar barokkról. Ennek a cikknek az a célja, hogy ebben a kérdésben egy kis vüágosságot gyújtson. Mi is az, ami magyar vonatkozású, magyaros jellegű a letűnt korok iparművészetében? De hát népművészet és kézművesség között ki tud pontos határt húzni? Pásztorfaragás, hímzések, kalotaszegi régi fejfák, templomtornyok, templommennyezetek, régi kályhák, kancsók, céhjelvények, ládák, ékszerek, mézeskalácsminták, kékfestő „módlr"-k: mind egy egységes képen néznek ránk, s akárki csinálta őket, névtelen „népművész", vagy ismert kézműves: mindből a mi magyarságunk ereje és zamata csendül. De bár a jaki templomot, a Vajda-Hunyad várát, a lőcsei városházát, a Thurzó-házat, megannyi magyar úr kastélyát, kúriáját jobbára idegenből jött művészek alkották, mégis leragyog róluk az a provinciális ízesség, amely csak a négy folyó és háromhalom országában ilyen ízű: magyar. Mindig megértettük a kor uralkodó ízlését. Megcsináltuk a nyírbátori templom padjain a reneszánsz meleg, kiegyenlített egyensúlyú, művészetében is, mely nehezen bírja el a provinciális zamatot, a mi magyar argot-vik&t. Hollandiában tanult magyar asztalosunk székén ott érezzük a nagy kultúra mellett a faragó bicskáját, sajátos lendületű kanyarulatait a pásztorok népének. Rákóczi székének (kassai múzeum) mozgása, pompája az osztrák barokkban született, de mennyi pogány szín és utánozhatatlan paraszti erő van benne. József császár merev előkelősége, az empire hideg egyszerűsége, a biedermeyer egyszerű köznapisága, mennyi utánozhatatlan magyarságot, derűt, lassúvérű bőséget, nagyasszonyos, levendulaszagú falusi előkelőséget, kuruc keménységet, nyakas játékos csakazértséget rejt magában. A magyar tradíció nem jelenti, hogy azt csináljuk, amit már elődeink is megcsináltak! Nemhogy elfelejtsük mindazt, ami Szent István óta történt, hogy folytassuk a rovásírásnál, ott, ahol Kupa vezér nyakas magyarjai elhagyták, hanem igenis jelenti, hogy azt csináljuk, amit elődeink: Kelet és Nyugat hídján állva (sokszor őrt állva) a magunk keleti zamatát, vidékies frissességét, paraszti gőgjét, díszítő készségünket forrasszuk össze a nyugat pallérozott tudásával.