Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945–1990, 1998

BORS ISTVÁN szobrászművész (Kaposvár, 1938. február 19.) 1961-től a Művészeti Alap, 1970-től a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. A kaposvári Balázs János Körben Gerő Kázmér és Ruisz György festőművészek irányításával szerzi meg a művészeti rajz alapismereteit. 1961-ben az Iparművészeti Főiskola szobrász szakán Borsos Miklós tanítványaként végez. Első köztéri munkái a görög archaikus művészet ihletésére készülő karcsú, játszadozó fiúszobrok (Fiú kecskével 1963, Halat tartó fiú 1965). A 60-as évek közepén Henry Moore hatására az anyag és tér újfajta értelmezését, az egymásba hatoló formák és külső-belső tér feszültségét keresi organikus kompozíciókban (Vízparti formák I—IV, 1964; Tavasz, 1966.) Szürreális organizmusként, zenei ritmusokra nyújtóznak a karcsú formák. Gömbölyded hajtások, csomók, fenyegető tüskés növekmények - a kinyíló és bezáruló természet tünékeny káprázata. 1968-70 között Moore-hatástól való elszakadás egy új stíluskorszakot nyit művészetében: az 1968-as Keresztekben a tágan értelmezett folklór, a heroikus erkölcsi jelképpé növelt paraszti kézművesség eszközei épülnek monumentális tárgyegyüttessé. Gyakran tűnik fel a népi használati eszközök anyaga is Bors István szobraiban: fát és kovácsoltvasat kombinál egymással pl. a mikéi erdőgazdaság számára készített íjak című monumentális szobrában (1971). A domináló vizszintes-függőleges formák tiszta kapcsolódását enyhén ívelő kontúrok érzelemteli lírája hatja át. Piéta sorozatában az emberi kiszolgáltatottságot, a szenvedést és a pokoli kint emeli egy drámai vízió megtestesülésévé. A 70-es évek fordulóján a válaszút elé kerül: folytatja-e a folklorisztikus ihletés nyomán felépülő plasztikai esztétikum kifejtését, vagy más, aktuális problémakörök kifejtésére vállalkozik. Átmeneti periódusként a gyermekrajzok fantáziagazdag, ékítményekkel díszes játékos világa nyújt ihlető erőt. (Hold és madár, 1975.) 1972-től művészetében egyre nagyobb erővel jelentkezik a társadalomkritikai mozzanat. Végletekig kiélezett, deheroizáló antiemlékműveket állít az embertelen hatalomnak és a minden értéket elpusztító butaságnak. (Bálvány, 1973-74.) Szobrainak nyersanyagául idővel szívesen választja a műanyagot, amely minőségében hordozza a művész etikai ítéletét. Az archaikus művészet egyes elemeinek szürreális ihletettségű felhasználásával (Státusszimbólumok, 1974., Trónus, 1972., Kártyavár, 1986.) szerves egységet teremt régi és új korok örök jelenségei között a hatalom és a technikai civilizáció nyomorító hatásainak ábrázolásában. Díjak Rippl-Rónai díj, 1965; Munkácsy díj, 1982.; Dunántúli Tárlat, 1981, 1987; Pécsi Kisplasztikái Biennálék, 1983, 1987, 1989; Salgótarjáni Szabadtéri Szoborkiállítás, 1987, 1988; A Művészeti Alap és Lektorátus II. Világháborús szoborpályázata, 1988. Irodalom NAGY ILDIKÓ: Pieták, Dózsa-keresztek, Státusszimbólumok (Művészet, 1975. 10. sz. 4. o.) PAPP GÁBOR: Hagyomány és korszerűség - Kaposvár, 1975. (Művészet, 1975. 10. sz. 11. o.) ÚJVÁRI JENŐ: Trónusok, piramisok, kártyavárak. (Művészet, 1986. augusztus 8. o.) 82