Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945–1990, 1998

sabb alakjának Kanyar József levéltár-igazgató, Takáts Gyula költő és múzeumigazgató és Kellner Béla könyvtárigazgató számít. Mindhárman azonos generáció szülöttei, polgári neveltetésük, mentalitásuk közös szellemi bázison nyugszik. A történelmi körülmények alakulása folytán törekvéseik a helyi célok és közösségek: egy megteremteni vágyott Somogyország érdekében való lokálpatrióta gondoskodás, az un. pannon szellemi örökség kifejtése és gazdagítása volt. Takáts Gyula konkrét politikai állásfoglalásoktól tartózkodó költészete, múzeumigazgatói tevékenysége, Kanyar József kutatómunkája ugyanakkor módot adott a rendszer ideologikus követelményeinek nyomása alóli kibúvásra is, és hozzájárult Somogyban egy emberarcúbb kultúra kibontásához. A 60-as évektől a „Tegyünk többet Somogyért" akció talált hivatkozási alapot munkásságukban, és a hatalom az alkotók érdemeit kitüntetésekkel, pozíciókkal ismerte el. A többi megyéhez, különösen Pécshez képest relatív vagy valóságos elmaradás sokáig táptalajul szolgált a hasonló jellegű szellemi kitöréseknek. A művészértelmiség legbefolyásosabb alakjait (Bors István, Szabados János, Szekeres Emil) ellentmondásos kapcsolat fűzte hozzájuk. Ok általában 1962-ben a művészeti főiskolák elvégzése után kerültek Kaposvárra, és jobbára a másutt kínálkozó lehetőségek hiánya, a kényszer hozta vissza őket szülővárosukba. Kanyar Józsefek támogatóan fogadták a fiatalokat, bevezették a helyi viszonyokba őket, segítséget nyújtottak a tájékozódáshoz, míg azok tisztelettel és elismeréssel adóztak az idősebbek által képviselt szellemi értékeknek és sajátos, elzárkózó polgári tartásuknak. (Takáts Gyulát és Kanyar Józsefet az 50-es években többször érte politikai támadás.) A képzőművészek a 60-as években a hatalomra tett befolyást tekintve Takáts Gyula, Kanyar József és Kellner Béla viszonylatában nem voltak olyan eredményes partnerek a hatalommal folytatott tárgyalások során, ezért az idősebbek elismerését sok esetben saját kirekesztettségükként élték meg. Különösen sérelmes volt számukra, hogy a lokálpatrióta humánértelmiség és az ideologikus párthivatalok művészetszemléletében közös pontokat találtak, pl. az avantgarde-dal szembeni viszolygásban, Rudnay, Zichy és Kunffy követendő mintaként való elismerésében. E fiatalok mentalitása, világképe sokban eltért az előző generációétól: a pannon szellemiség hangsúlyozása kevésnek tűnt számukra a 60-as évek korhangulatában, ambícióik túlszárnyalták a lokálpatrióta indítékokat, és európai viszonylatban keresték helyüket. Munkásságuk csak a 70-80-as években nyert valódi elismerést megyei és országos kiállításokon és Munkácsy-díjakban, sőt a 80-as évek fordulójára néhányuk bizonyos karrierpárttagságot is magáénak mondhatott. E befolyásukat a művészeti élet irányításánál használták ki. A két érdekcsoport fölött állt az éppen aktuális párt- és tanácsi vezetőség, akik igazából gyér kapcsolatot tartottak fenn a művészeti szféra képviselőivel. Művészettel kapcsolatos állásfoglalásaikat a mindenkori párthatározatok, illetve egyéni képzettségük, kulturáltságuk határozta meg. A viszony csak a 70-80-as évekre javult, amikor néhány iskolázott, szélesebb látókörű és művészetkedvelő humán értelmiségi is került közéjük. (Pl. Újvári Jenő a megyei tanács képzőművészeti főelőadója, Tröszt Tibor a megyei tanács művelődési osztályvezetője, majd a megyei pártbizottság osztályvezetője). A párthivatalnokok Somogy viszonylagos kulturális elmaradottságának ellensúlyozására, szellemi háttér és hivatkozás gyanánt keresték az országos hírnevű, somogyi „nagy öregnek" számító példaadó művészegyéniségeket. Időszakunkban elsőként ilyen szerepet tulajdonítottak Kunffy Lajosnak. (A hatalom valójában Kunffy századeleji zsánerpiktúráját ideologizálta át.) A somogyi festők idősebb generációja is a Kunffy-féle plein air naturalista szemlélet talajáról indulva festette természetelvű képeit. /