Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945–1990, 1998

A Latinka Sándor Művelődési Háznak mindössze egy folyosórészlete volt, ami kiállítási célokra szolgált: különösebb profil nélkül, esetleges művészeti rendezvényeknek adott helyet: (öntevékeny szakkörök, pedagógus képzőművészek, reprodukciós kiállítás és néhány kaposvári művész bemutatkozó kiállítása - mint Zágon Bertalan - fűződik a nevéhez.) A megyeszékhelyen felsoroltakon kívül az iskolák, vállalatok és üzemek évente 4-10 kisebb kiállítást rendeztek főleg amatőr kiállítók műveiből, azonban kiállító helyiségeik (aulák, közösségi terek, közlekedők) technikai felszereltsége igen gyenge színvonalú volt, és speciális közönségük is a megszokottól eltérő szempontok mérlegelését kívánta az alkotóktól. Sajátos színfoltot képeznek közöttük a 70-es évek közepén rendezett üzemi ösztöndíjas-kiállítások az EIVIRT, MEZŐGÉP, Pamutfonóipari Vállalat és a VBKM Kaposvári Gyárának telephelyein. Előzményeként 1974-ben a tanács féléves ösztöndíj felajánlására buzdította a megye üzemeit és vállalatait. Az ösztöndíj-szerződések a közművelődési párthatározat szellemében a helyi művészek „tevékenységének kedvező irányba történő befolyásolását" célozták és fontos pontjuk volt, hogy a művész az üzemben rendezett kiállításaival a munkások képzőművészeti kultúráját befolyásolja.

110 A kaposvári művészek közül 6-7 alkotó részesült az esetenként meghosszabbított, havi 3 000-4 500 Ft-os üzemi ösztöndíjban: a vállalatok szabad választása alapján Szabados János, Leitner Sándor, Czinkotay Frigyes, Völgyi Dezső, Honty Márta, Szekeres Emil és Ungvári Károly. Kiállításaiknak vegyes visszhangja volt, amint arra a Balázs Béla Stúdió Mecénások c. filmje is utalt. Az üzemi munkásközönség és a képzőművészek e találkozásának formális jellegét felismerve halt el a propagandaízű akció. A vidéki központok bekapcsolódása a kiállítási életbe (Barcs, Balatonboglár, Csurgó, Fonyód, Marcali, Nagyatád, Siófok, Tab) Kaposvárról kitekintve a vidéki településekre, Marcaliba, Barcsra, Nagyatádra, Nagybajomba, Csurgóra és más, egészen kis járásokba a 60-as évektől kezdve került szervezett vándoroltatással képzőművészeti kiállítás. Eleinte a jobbára a megyei tanács szervezésében és a Műcsarnok rendezésével központilag állítottak össze színes reprodukciókból és sokszorosított grafikákból anyagot, melyet vasúton küldtek a kistelepülések által kijelölt kiállítóhelyekre tovább.

111 A Művelődési Minisztérium a somogyi tapasztalatok alapján fejlesztette országos akcióvá a „Téli falusi tárlat" elnevezésű programot. A központilag erőteljesen ajánlott szállítási kampány során 83 somogyi helység jelentette be igényét képzőművészeti kiállításra. E jobbára mennyiségi szempontból elkönyvelt eseménysort színesítette a megyei munkacsoport egy-egy tárlata a helyi kultúrotthonokban a felmerülő igények alapján. A propagandisztikus megmozdulások ellenére vidéken a képzőművészeti kiállítás eleinte még ritkaság. Az otthonok inkább a kulturális seregszemlék helyi lebonyolítói voltak, és a képzőművészeti kiállítás egyáltalán nem tartozott profiljukba. Szakember hiányában nem ismerték az engedélyezések eljárásait, a körülmények pedig nem voltak megfelelőek a műtárgyak tárolásához, kiállításához sem. Még nem szerveződött meg a kiállítások bemutatását segítő felmenő rendszer, ami a 70-es évek kiállítási dömpingjének mozgatórugója lesz. Az évtized végén tűnnek fel az illető településen élő, agilis pedagógus-képzőművészek, akik a helyi képzőművész-szakkör tagjai és az ott élő, a településsel szorosabb kapcsolatot ápoló művészek munkáiból rendeztek egyéni kiállítást (Balatonbogláron Bagó Bertalan, Csurgón Raksányi Lajos és Csurgói Máté Lajos, Siófokon Csiszár Elek, Muzsinszky Endre és Daday Kálmán). 68