Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945–1990, 1998
(későbbi nevén Frey Krisztián), Kő Pál, Kecskeméti Sándor, Csorba Simon (László) és mások - köztük a megye művészi utánpótlását jelentő legfiatalabb - nemzedéknek is. A tömeges bemutatás elve gyakran érvényesült e kiállításoknál: az amatőr és hivatásos képzőművészek elkülönülése azonban a 60-as években már megkezdődött, majd az évtized végétől nyílttá válik. 104 A csoportkiállítások megújítására irányuló sorozatos kezdeményezések egyike Tavaszi Tárlat elnevezéssel a megye képzőművészeti eredményeit volt hivatott szemléltetni: ezért a hatalom nagy hangsúlyt fektett arra, hogy a régió szellemi háttereként felvonultatható elszármazott művészeket legalább egy-egy kiállítás erejéig visszahívja. A tárlat 1967-es indulása helyi és az elszármazott művészek nagyszabású felvonulásának számított Ispánky Józseftől és Reich Károlytól Martyn Ferencen, Bencsik Istvánon és Szász Endrén átKlimó Károlyigés Varga Hajdú Istvánig (30. kép). A meghívottak kiválasztására alkalmazott automatikus módszert azonban joggal marasztalta el a szakmai kritika, olyannyira, hogy a területi szervezet a 70-es évekre a tárlat színvonalának emelését tűzi ki célul. {Somogyi Soma László, Csurgói Máté Lajos neve mutatja, hogy ez a kiállítás is a megyei tárlatok eklektikájával volt mérhető.) A megyei bemutatókhoz viszonyítva kevésbé nyitott a Dél-Dunántúli Területi Szervezet 1964-1970-ig szervezett négy kiállítása a megyeszékhelyeken. E kiállítások - egy nagyobb régió művészeti keresztmetszeteként - hozzájárultak ahhoz, hogy sok művészben felerősödjön a megújult formavilágú kísérletezés és a modern európai művészet áramlatába való kapcsolódás igénye. Az anyagon végigtekintve kitűnik, hogy stiláris, megformáltságbeli egységet nem képez, és szemléletileg is csak áttételes módon rokoníthatók az egyes alkotók. Közös jellemzőként inkább a többféle hatást ötvöző, tágabb hagyományokra figyelő tájékozódás említhető, amelynek határait Martyn Ferenc, Bartha László, Bálint Endre, illetve Bernáth Aurél jelöli ki. A somogyi idősebb generáció a tájélmény konstruktív felfogásának irányába törekszik, amiben Lóránt János hatása egyértelműen lemérhető. A fiatalabbak szabad asszociációkra épülő, és nonfiguratív formaelemeket ötvöző egyéni nyelvezet megteremtése felé építkeznek. Az ábrázoló igényű formaadás és az absztrakció között sokféle árnyalat bontakozik ki. Bors István művészetére a Henry Moore 1968-as budapesti kiállítása volt meghatározó, Szabados János a Bálint Endre-féle, népi motívumokra alapozott szürreális jeltörténet egyéni változatát munkálja ki, míg Szekeres Emii Martyn Ferenc hatása alatt dolgozza ki stilizált tárgy formáit. A pécsi művészeknél erőteljesebb, a somogyiaknál enyhébb az absztrakció felé való közeledés. 105 A két rendezvény, a Tavaszi Tárlat és a Dél-Dunántúli Területi Szervezet kiállításainak összeolvasztása és kiterjesztése érlelte meg a 70-es évek első felében a kaposvári helyszínű Dunántúli Tárlatok gondolatát - nem titkoltan Kaposvár művészeti központtá emelése és egy dunántúli-pannon művészeti nyelvezet kimunkálásának reményével. Ez utóbbi jegyeit művészettörténészek {Hárs Éva, Pilaszanovits Irén) kevésbé, irodalmárok, mint Takáts Gyula hangsúlyosabban véltek felfedezni a dél-dunántúli képzőművészek munkáiban 106 (31. kép). (A somogyiak közül Szabados János ekkor indítja Dunántúli legendárium-sorozatát, Honty Márta grafikáin és Weeber Klára szobraiban a népművészet, illetve folklór hagyományaiból leszűrt, stilizált grafikai és plasztikai értékek kapnak hangsúlyos szerepet, míg Bors István a kovácsoltvas anyagú paraszti munkaeszközök formai értékeit hasznosító, drámai szürreális plasztikákról ebben az időben tért át az archaikus kultúrák tanulságait felhasználó szatirikus társadalombírálatra.) A 80-as évek elején az életművekben és művészeti folyamatokban lemérhető változások következtében újabb kísérlet történt a Tárlat újrafogalmazására: 1982től triennáléként a dunántúli régió képző- és iparművészeinek továbbá ipari formatervező62
