Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban 1945–1990, 1998

A Magyar Képzőművészek Szövetsége az ország képzőművészeti területének és az ideológiai befolyás biztosítására 1950-től megkezdte vidéki kapcsolatainak szervezett formában való kiépítését. Több helyen szövetségi csoportot létesít, kisebb városokban megbízott képviseli, aki a régió művészei és a Szövetség között tartja fenn a kapcsolatot. A Szövetség vidéki művészekkel való, létszámát tekintve tekintélyes bővítése azonban komoly ideológiai veszélyt, a kor jellegzetes szóhasználatával elvi problémát jelentett. Ezért egy köztes megoldásként merül fel az ötlet, hogy a vidéki művészek megyei munkacsoportok néven tartozzanak a Szövetséghez, de a tagok ne birtokoljanak automatikusan szövetségi státuszt. Ezáltal ellenőrizhetőségük megmarad, de ténylegesen nem tudnak beleszólni a Szövetség ügyeibe. A munkacsoportok tagjai számára nem volt követelmény a szövetségi tagság, Somogyban is csak Kun ff y Lajos tartozik a szervezet tagjai közé. Néhány év alatt megváltozik a művészeti élet teljes addigi rendszere. A kommunista hatalomátvétel után hozott törvények szétzilálják azt a műgyűjtői-műkereskedői hálózatot, amin a művészeti élet korábban alapult. E vákuumhelyzetben lép be az új típusú szocialista mecenatúra, amely soha nem látott módon hajtja központi irányítás alá a művészeti élet teljes eddigi rendszerét. A törvényi keretek, mint az 1952-es Művészeti Alapról szóló vagy a grafikai művek kiadásáról szóló rendeletek, a létfeltételek teljes körű államosítását és ellenőrzését célozzák meg a munka, a nyersanyagok, a műterem, az alkotóházi lehetőségek központi elosztása révén. A művészetre szánt források szétosztását ideológiai elvek vezérlik: nagyobb ipari központokba több, máshová kevesebb támogatás került. A központi ellátás után csak később, a 60-as években valósult meg, hogy a Szövetség gazdálkodásából ún. ellátmányt különítenek el a művészek létszámától függően. A munkacsoportok legfőbb feladatuk a helyi kiállítások megszervezése és rendezése, a Szövetséggel való kapcsolattartás, a Szövetség által hangoztatott elvek képviselete volt. A centralizált irányítás megszervezése érdekében alkalmanként a vidéki csoportvezetők országos eszmecserére gyűlnek össze. Az 1953. október 30-án Sárospatakon megtartott értekezleten a kultúrpolitikai alapelvek lefektetése mellett a vidéki művészek körülményeire jellemző problémák is elhangzanak: a művészek elhanyagolása, a budapesti zsűrik érdektelen viselkedése, a Szövetség elkülönülése, a Képzőművészeti Alap működésének visszásságai (az Alaphoz küldött művek hónapszámra való kallódása, az alkotások méret és nagyság szerinti árazása), a múzeumi vásárlások hiánya, az Alap és a Minisztérium nem eléggé koordinált működése.

30 Gondot okozott, hogy a tagok többsége rajztanár, akik alkotómunkájuk érdekében semmiféle kedvezményt nem kaptak. A művészek olyan szervezeti megoldást sürgettek, ahol a Szövetség és pártszervezete függetlenített titkárságot tart fönn a vidéki munkacsoportok támogatására. Intenzívebben akartak kapcsolódni a nemzeti kiállításokba, és részt kívántak venni a zsűrizésben is. Somogyban - akárcsak vidéken a legtöbb helyen - ekkor még nem alakult ki a kiállításokra szakosodott intézményrendszer, és kevés a művészeti szakember. A kommunista vezetés nem rendelkezett a kulturális élet területein megfelelően képzett káderekkel, ezért kénytelen volt a korábbi időszak közalkalmazottaival beérni. „Megfelelő ellenőrzés mellett míg a munkások közül nem nevelünk ki helyetteseket, fel kell használni őket."- ez az elv működött.

31 A helyi párt és állami vezetők az 50-es években alig-alig figyeltek képzőművészetre: az agitációt elsősorban a gazdasági élet vonatkozásában fejtették ki az üzemekben és falvakban. Először 1953-ban merült fel a képzőművészek ügye, amikor sajnálattal állapították meg, hogy holtponton vannak a helyi festők (vagy az ábrázolásmód, vagy a kivá20