Évezredek üzenete a láp világából, 1996

18 Bânffy Eszter - Bondár Mária - M. Virág Zsuzsanna A LENGYELI KULTÚRA (késői neolitikum, korai rézkor) A Kis-Balaton vidékének települési sűrűsége a lengyeli kultúra legjobban ismert és valószínűleg leghoszszabb életű, klasszikus időszakában (I.fázis) növekszik meg újra. A megelőző időszakhoz képest, az anyagi kultúra gyökeresen megváltozott, de az életmód egyes elemei még őrizték a megelőző vonaldíszes hagyományokat. A kerámiadíszítés fő jellegzetessége az égetés utáni vörös festés lett, míg a karcolt díszítés elvesztette korábbi jelentőségét. Újfajta edényformák tűntek fel; a legjellemzőbbek a magas csőtalpon álló tálak, a vékony falú finom kerámiák. A lengyeli kultúra településeit a Kis-Balaton vidékén elsősorban a víz közelségében, a dombhátak lankás oldalán és az egykori szigetszerű kiemelkedéseken találjuk. Két kivételtől eltekintve, többségük kisebb kiterjedésű és intenzitású lehetett, de sűrűn behálózták vidékünket. A térség legjelentősebb telepeit a jól áttekinthető, stratégiai, illetve közlekedési szempontból jelentősnek tartott pontokon létesítették. Ekkor ismerték fel és használták ki először igazán a hídvégi átkelőhelyet, ahol a Zala déli partjának platóján, a térség leghosszabb életű, és egyik legnagyobb kiterjedésű lengyeli települését hozták létre. (Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, Déli rév, 113.1h.) Talán nem tévedünk, ha a keszthelyi hát ellaposodó, déli végén létesült, ugyancsak nagy kiterjedésű telepet, a fenékpusztai átkelési lehetőség kihasználásával hozzuk összefüggésbe. A Zala egykori mocsárvilágába ékelődő földnyelven, a telep északi szélét, egy önmagában védelmi célokra alkalmatlan árokkal, vagy kerítéssel zárták le. Ennek, a lengyeli kultúrában szokatlan rendszernek, valamiféle kerítő, vagy határoló szerepet tulajdoníthatunk, mely még a telep életében elveszítette jelentőségét. (Keszthely-Halászrét, 35.1h.) A települések belső szerkezetét kevéssé ismerjük. A legtöbb lelőhelyen gödrök feltárására került sor, de masszív konstrukciójú, felszíni építményekre is van adatunk a Balaton és Kis-Balaton vidékéről. (Keszthely-Sömögyei dűlő, 6.1h.) A hídvégi lelőhelyen, az agyagnyerő, majd később hulladékgyűjtővé váló nagyméretű gödrök között, oszlopvázas házak nyomait figyelték meg. (Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, Déli rév, 113.1h.) A lengyeli kultúra nyugat-dunántúli területein jelenleg még nem ismerjük a temetkezési szokások törvényszerűségeit. Ebben a térségben jelenleg csak a KisBalaton vidékéről ismerünk sírokat (Keszthely-Halászrét, 35.1h.), ahol a kelet-dunántúli területekhez hasonlóan, feltehetőleg a telep már felhagyott részén temetkeztek. A fenékpusztai telepen feltárt, zsugorított testhelyzetű temetkezések egy része kisebb csoportot alkotott. Mindezek után meglepő, hogy a hídvégi átkelőnél létesített, jelentős mértékben feltárt telepen, a NyugatDunántúl többi lelőhelyéhez hasonlóan, egyetlen sírt sem találtak (Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, Déli rév, 113.1h.). A klasszikus lengyeli kultúra fiatalabb szakaszában, (II.fázis) a vörös alapon vastag rétegben felrakott fehér festés vált a kerámiadíszítés uralkodó jellegzetességévé. A motívumokat meanderek, ritkábban spirálisok alkotják. Az anyagi kultúrában mutatkozó változások mellett, ebben a fiatalabb időszakban, ismeretlen okból, a telephelyek számának jelentős csökkenését is megfigyelhetjük a Kis-Balaton vidékén (Zalavár-Mekenye, 38.1h.). A lengyeli kultúra életének legkésőbbi szakaszában (III.fázis) újabb változás tapasztalható, melynek legszembetűnőbb sajátossága a kerámia durvábbá válása és az edényfestés fokozatos eltűnése. A lengyeli kultúra átalakulása feltehetőleg azokkal a gazdasági, társadalmi változásokkal hozható összefüggésbe, melyek ezzel egy időben, a Kárpát-medence keleti felében, már a korai rézkor kezdetét jelentik. A lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának jelenleg még kevés lelőhelyét ismerjük, így nehezen határozható meg a Dunántúlon, a korai rézkor idején lejátszódó átalakulás jellege. A Dunántúl többi részéhez hasonlóan, a Kis-Balaton vidéke is gyérebben lakott lehetett ebben az időszakban (BalatonmagyaródHídvégpuszta, Déli rév, 113.1h.; Keszthely, Zrínyi u. 7.1h.). Különös jelentőségűvé emelkedett azonban a hídvégi átkelőhely, melynek déli oldalán nagyméretű erődítést hoztak létre. (Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, Déli rév, 113.1h.) Hasonló létesítmények leginkább a kultúra klasszikus időszakából ismertek, de előfordulásuk ezzel egy időben, néhány kelet-magyarországi lelőhelyen is megfigyelhető. A hídvégi erődítés funkcióját, létrehozásának valódi okát nem ismerjük, de nem lehetetlen, hogy kiépítése már azokkal a változásokkal hozható összefüggésbe, melyek a lengyeli kultúra önálló fejlődésének végét vetítették előre. A lengyeli kultúra dunántúli történetét, a középső rézkor kezdetén, a Balaton-Lasinja-kultúra megjelenése zárta le. Az Al-Duna vidékén ezidőtájt lejátszódó etnikai és kulturális változás, nyugati irányú vándorlás láncreakcióját vonta maga után, melynek hatása a Dunántúl jelentős részén is az anyagi kultúra gyökeres átalakulását eredményezte. A változást megélő későlengyeli időszakot jelenleg még kevéssé ismerjük, így az új kultúra kialakulásának körülményeire csak közvetett adatok alapján következtethetünk. A későlengyeli telepek számának megritkulása és a hídvégi átkelőnél kiépített erődítés is tovább erősítheti azt a korábbi feltételezést, mely a Balaton-Lasinja-kultúra létrejöttét idegen etnikum betelepülésével hozta összefüggésbe.