Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

lyosodott —, a másik pedig az, hogy nem vagyok hivatásos írónő. A néhol előforduló ismétlések sem voltak elkerülhetők. Bár feljegyzéseimben emberi mivoltáról sok szó esett, ez a kis összefoglaló azért sem látszik feleslegesnek, mert róla sok hamis mende-monda és a valóságot erősen eltorzító hírek vannak forgalomban. Engem — élete körülményeit illetően — soha senki sem kérdezett meg, noha e tekintetben nem érzem magamat illetéktelennek: hiszen az Emlékezéseim megírása óta egészen haláláig közelről és jól ismertem őt. Engemet ezek a pletykák gyakran megdöbbentenek és lehangolnak. E tapasztalatom azt az érzést kelti fel bennem, hogy a híres emberek életkörülményeiről nagyobbrészt hamis adatok kerülnek a köztudatba. Többek között például még életében azt állították róla, hogy ő címek és rangok után törekedett. Ennek éppen az ellenkezője igaz: úgy a kormányfőtanácsosi címet, valamint a Képzőművészeti Főiskola tanári állását elutasította magától. Az utóbbit főleg azért, nehogy művészi szabadsága korlátozódjék — az előbbit pedig nem becsülte sokra. Józsi bácsi nem tartozott ugyan az úgynevezett szellemi emberfajtához, de tagadhatatlanul jó lélek volt, aki senkinek sem kívánt rosszat. Hamisítóival szemben is elnéző volt, bár néhányat ismert közülük. Nem tagadható ugyan, hogy ő az érzéki örömök barátja volt, de ez viszont jóformán minden művészember tulajdonsága. A jó ételeket szerette, de a szeszes italok fogyasztásában és a dohányzásban is mértéktartó volt. Az úgynevezett pityizálásban vagy kártyázásban nem vett részt, inkább lerajzolta vagy lefestette az ilyen társaságot. A politizálás nem tartozott hajlamai közé. Önfegyelmezett ember volt és én tizenhét évi egymás mellett élésünk idején egyszer sem hallottam őt magából kikelve káromkodni vagy trágár szavakat használni. Ha néhanapján vala miért megharagudott rám, csak így fakadt ki: Na most edd meg a taplót! Külső megjelenési formáiról már elég sokan írtak és így az eléggé ismertnek tekinthető. De az igazság kedvéért megemlítem, hogy e tekintetben kissé hajlamos volt a hiúságra. Igyekezett művész voltát kihangsúlyozni — például túl hosszú hajával, fiatal korában a Levalliere-nyakkendőkkel, később a kis csokornyakkendőkkel és különösen az élete végéig viselt széles karimájú kalapjával. Azt a hamis véleményt is ismertem róla, hogy ő rendetlen és gondozatlan ember volt. Ezzel szemben ő súlyt helyezett a rendre és tisztaságra és budai műtermét is egy állandó takarítónő tartotta rendben. Szobáiból a virágok sohasem hiányoztak. Nehéz volna eltagadni azt, hogy a Zorka-eset az emberben rejlő rossz tulajdonságokat nem fokozták benne — de meg vagyok győződve arról, hogy az ezzel elkerülhetetlenné vált alakoskodási kényszer terhes feladat volt az ő számára. Mint említettem, ez az eset borította fel az addig boldognak mondható házaséletét és egyben korábbi szép otthonának nyugalmát is. De ha az említettek után mérlegre tenném Józsi bácsi jó és rossz tulajdonságait, bizonyos vagyok benne, hogy a mérleg jobbfelé billenne! Viszont az sem tagadható, hogy a jellemének tisztasága és egyenes volta művészi életcéljának elérésében erősebben nyilvánultak meg, mint az emberi vonalon. Csupán üres hízelgés volna azt állítani, hogy Józsi bácsi hibátlan ember volt: nem hiszem, hogy ilyen ember élne a Földön! Végül hangsúlyozni kívánom: mindig arra törekedtem, hogy csak való tényekről számoljak be. Igyekeztem emlékképeimet kellően felidézni és az elhomályosultakat óvatosabban megemlíteni. Amiben kételyeim voltak, nem említettem meg, és bizonyos kényes kérdésekről is hallgattam. Állításaim nagyrészét a kezemben lévő levelekkel is alá tu-