Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

harctéren találkozott Kokoschka osztrák festőművésszel is, akit ott lefestett. E hadi festőséget ő inkább nyaralásnak vette, de azért néhány nem jelentékeny képet mégis hazahozott magával. A Róma villái háborús évek nagyon eseménytelenek voltak és fő gondunk az élelmiszerek beszerzése és főleg az állatok ellátása volt. A házkörüli munkákat főleg a várostól kapott hadifoglyok látták el, akik szívesen voltak ott, mert a házbeliek jól bántak velük. A jelentős baromfiudvar és a disznóölések megkíméltek bennünket a koplalástól és Józsi bácsinak is kiadós csomagokat küldözgettünk. A háztartási dolgok titkait ekkor tanultam meg, mert minden házköri munkát ketten Lazarine nénivel végeztünk el. Ebben az időben személyzet tartásáról nem lehetett szó. Nagy hálával gondolok vissza ma is Lazarine néni tanításaira. Ezek a tapasztalatok a mai nehéz helyzetünkben nélkülözhetetlenné váltak. Időközben.a húszas években egy állandó taggal szaporodott a család. Édesanyjuk halála után Pubi öccse, Róbert, akit mi csak Öcskösnek neveztünk, szintén a Róma villába került és megosztotta bátyjával, a konyhaépületben levő vendégszobát. Kaposvárott végezte a gimnáziumot és később a budapesti orvosi fakultásra került. Amíg a gimnáziumot közepes eredménnyel végezte el, az orvosi egyetemen nagyobb ambícióval tanult, és itt már kiváló eredményeket ért el. Ma köztiszteletben álló, keresett, nagytehetségű orvos. Jelenleg egyetemi magántanár és kórházi főorvos. A férjhezmenetelemmel kapcsolatban Józsi bácsi gondos szeretete erősen megnyilvánult. Nagyon féltett attól, hogy rossz férjet választok magamnak, mert aggályosnak tartotta azt, hogy a vőlegényjelölt első világháborúban szerzett gyomorbaja a leendő feleségnek sok gondot fog okozni. Lazarine néni e véleményt nem osztotta, és elejétől fogva későbbi férjem pártján volt. Ebben az időben a levélváltás e témáról gyakorivá vált, és néha vitatkozás jellegét is öltötte. Végeredményben minél jobban ismerte meg leendő férjem személyiségét, annál jobb véleményt alkotott róla és nem emelt kifogást ellene többé, végül annyira megbecsülte őt, hogy sok fontos dolgát reá bízta. Például megemlítem, hogy az egyik végső akaratában a következőket írta le: Visszamaradt képeim ügyét kedves kis feleségem Lazarinekám, Petrovics Elek barátomra, a Szépművészeti Múzeum igazgatójára, Ernst Lajos barátomra bízom, hogy jól értékesíttessenek! Óhajtanám, hogy mindenben segítségére legyenek, okvetlenül keresse fel őket! Kéri erre nagyon szerető Jóskája, 1927. október 1. Minden esetben Dobosy Elek, Anella férje bele legyen avatva a dologba. Rippl-Rónai. Ebből az eredetiben kezeim között levő írásból kitűnik, hogy Józsi bácsi bizalma férjemmel szemben teljessé vált. Mielőtt a mindnyájunkra nézve szomorú új fejezetbe kezdenék — jólesnék megemlékezni felsőművész barátainkról is. Ennek annál is inkább szükségét érzem, mert a Józsi bácsi által nagyrabecsült, akkor még fiatal művészről és egy másik, ugyancsak kedvelt kortársáról lesz szó. Mint említettem, Józsi bácsi Szőnyi Istvánnak és Bernáth Aurélnak jósolt nagy jövőt. E két művész a későbbiekben — sajnos már Józsi bácsi halála után — valóban nagy, sőt a legnagyobb festőink lettek, férjem, akinek a festészettel kapcsolatban mindig jó ízlése és hibátlan ítéletei voltak — de én magam is nagyon megszerettük és nagyrabecsüljük a későbbi Szőnyi művészetét és jobb sorsunk idején legalább tíz müve volt birtokunkban. Szőnyi túl korai halála férjem részére nagy csapás volt; benne egyik legjobb barátját veszítette el. Bernáth Auréllal barátságunk már a húszas években kezdődött és zavartalanul tart mindmáig. De ők ketten nemcsak bará