Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

kérdésemre kitérő választ kaptam, így nem mertem tovább kérdezősködni. Még azon a héten jelentkezett a szállodában a sofőr egy nagy dobozzal. Ebben a méreteimre készült gyönyörű fehér zsorzsett blúzon kívül — Maynek egy nyári vajszínű, egy nehezebb sötétkék szövetkosztümjét és egy szép fekete plisszírozott zsorzsett kisestélyi ruháját küldte részemre Roussyné — azzal a kedves magyarázattal, hogy azokat leánya kinőtte. Mivel May csak két évvel volt nálam idősebb, minden nagyszerűen állt nekem. De nemcsak így kedveskedett Roussyné: megengedte, hogy hetenként kétszer eljöjjek zongoragyakorlásra. Ilyenkor leányának XVI. Lajos-stílusú bútorokkal luxussal berendezett szobájában játszhattam egy stílusos fehér lakkozott, arany díszítésű pianínón. Érdekesség szempontjából megemlítem, hogy a szobákban, ahol megfordultam, nyolc zongorát olvastam össze — a zeneteremben kettő is volt. Ott tartózkodásunk alatt két ízben is elmehettem hangversenyre. Ilyenkor gazdag büfé állt a vendégsereg rendelkezésére. Az első hangverseny emlékezetes maradt számomra, ugyanis ekkor hallottam először életemben a nagy zongoravirtuózt, Sauer Emilt, aki a háziasszonyt végtelenül szerette. Gyakori vendégük volt és szívesen játszott négykezest Roussynéval. Egyébként Roussyné zenetanácsadója, a külföldön jobban ismert magyar zongoraművész, Szánthó Tivadar volt. ő tanította a leányát is, aki szintén nagy zenerajongó volt és akkor már nagyon jól játszott. Sokszor mentünk Montreux-be a jégpalotába, ahol May a fivérével korcsolyázott. Én csak néző voltam. Territet-ben felkerestük K.X. Roussel-ékat is. Roussel, a híres művészegyüttes kevésbé emlegetett tagja, igaz nagy örömmel látta viszont Józsi bácsiékat. Velük sokat rándultunk ki a hegyekbe. Annyi szórakozásban volt részünk, hogy bizony, ha eszünkbe nem hozták volna barátaink, sohasem gondoltunk volna vissza azokra a rettenetes napokra; azokra, amelyek fogságunk alatt oly elviselhetetlenek és a szabadulásig oly végtelenül bizonytalannak látszottak. Jó barátok körében — gyönyörű vidéken, a genfi tó partján élveztük szabadságunkat! Egyszer azonban egy hajókiránduláson kevés híja, hogy újra nem kerültünk francia fogságba! Józsi bácsinak nagyon megtetszett az a helység, ahová a hajó kikötni készült és hirtelen elhatározással invitált bennünket, hogy szálljunk ki. Szerencsére a kikötőben — már a hídon voltunk - kikiáltották a helység nevét. Ekkor kiderült, hogy az első francia kikötőben vagyunk. Milyen fürgén szaladtunk vissza a hajó belsejébe! Józsi bácsiék valamikor az 1900-as években hosszabb ideig tartózkodtak egy, a tó partján fekvő svájci kis helységben. Allaman-Grand-Bois-nak hívják. Elutazásunk előtt oda is elkívánkoztak, ott is örömmel fogadták őket abban a kis vendégfogadóban, ahol valamikor nyaraltak. A kocsma ebédlőjének falán, ugyanazon a helyen, még ott lógott Józsi bácsinak egy három személyt ábrázoló pasztellje - sajnos csupa füst és penészlepte állapotban. Ez a kirándulás zárta le svájci felejthetetlen tartózkodásunkat. Most már a fő célunk nem volt más, mint hogy a viszontagságos életünket az idegekre oly jól ható tó partján lévő szép lakásunkban vagy a kertben kipihenhessük. Akkor úgy tűnt fel előttünk az egész, mint egy rémes színházi jelenet, amit egy igen jó író írt meg. Dráma elől, hátul pedig vígjáték. A darab eleje elég mulatságosan indult Párizsban, a vége pedig jómódban, jókedvben itt Svájcban. Itt nem is láttunk mást, mint jókedvű, gondtalan embereket. Azt hihettük, hogy csak álom az egész világháború. Az egész kalandnak, ha így nevezhetem — és annak is, hogy csak később tudtunk hazamenni —, én voltam az oka. Mint francia leány, hogyan is jöhettem volna Magyarországra? Vevey-ben várnunk kellett a külügyminiszteri engedélyre,