Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

e tárgyban levelet is írt Józsi bácsinak, amelyet sokáig őriztünk, de röviddel ezelőtt elajándékoztunk. Gyakran járt hozzánk a Révai házaspár. Révai Ödön a híres könyvnyomda tulajdonosa volt. Már akkor néhány igen szép Rónai-képnek voltak a birtokosai. Sokszor voltunk náluk vacsorára hivatalosak. A Schulhoz családról emlékszem még — ott is gyakran megfordultunk — Józsi bácsi, ha egyedül volt Pesten, minden héten ebédvendég volt náluk. Az idősebbik leány, Aranka tanítványféléje is volt Józsi bácsinak; ez abból állott, hogy a Szabadiskolában, ahol korrigált és náluk megnézte a festményeit és kritikát mondott róluk — Aranka már akkor Münchenből jött és kiállító festőnő volt. Nem Józsi bácsi gusztusa szerint festett, és bizony sokszor a kritika nagyon lehangolta a festőnőt. Már május eleje lehetett, amikor körülbelül egyhónapi pesti tartózkodás után — mely idő alatt nem sokat láttam nevelőszüleimet, annyifelé jöttek-mentek — elindultunk végcélunk felé, a kaposvári Róma villába. És itt kezdődik tulajdonképpen Józsi bácsi nevelői tevékenysége — amely 1915-ig csupa kedves képet hagyott bennem. Erre a első öt esztendőre csak meghatódással tudok visszaemlékezni, mert ez az idő gyermekéveim legszebb ideje volt. Mint fentebb említettem, Budapestről május elején utaztunk le Kaposvárra. Emlékszem élénken megérkezésünk jelenetére. Az állomáson ott vártak bennünket Józsi bácsi öccse, Lajos, felesége és fia — és egy velem egyidős kisfiú, aki az üdvözlések után azonnal eltűnt. Mindenki kedvesen fogadott engem, és ez a kedvesség évekig nem változott. Az előbb említett kisfiúnak azonban eleinte cseppet sem tetszett odaérkezésem. Valószínűleg betolakodottnak nézett — tudniillik eddig, pár év óta Józsi bácsiéknál lakott és a kaposvári iskolába járt. ősszel azután kijelentette, hogy tanárait nem szereti és haza akar menni Pécsre — ez meg is történt — de vakációit ezután is a Róma villában töltötte. Az este leszállta előtt azonban Pubi (azaz: Martyn Ferenc) előkerült. A következő kép, amelyre emlékszem — másnap reggel történik. Józsi bácsi reggeli után kiküld kettőnket a kertbe sétálni és beszélgetni. Ez a beszélgetés nehezen indult meg, mert pajtásom egy szót sem tudott franciául, én pedig egyetlen szót sem értettem magyarul. Látom magunkat, ahogy félszegen és nem is nagyon nagy kedvvel mutogatjuk egymásnak az elénk kerülő tárgyakat, fákat virágokat, kutyákat, tyúkokat stb. és ő magyarul mondja a nevüket, én pedig franciául. Ez volt az első magyar leckém. Valószínű, hogy sok ilyen követte, mert aránylag hamar megtanultam annyit, hogy a Maris nevű szakácsnővel már mertem is beszélgetni. Ellenben Józsi bácsiék jelenlétében nem mertem magam produkálni. Egyszer azután, az ősz felé Józsi bácsi, aki folyton bíztatott, kifogyott a türelemből és éppen Maris előtt kezdett szidni, hogy ilyen lusta, értelmetlen vagyok, hogy ennyi idő alatt sem tanultam meg beszélni — Maris védelmébe vett és mondta, hogy dehogynem tudok, vele egészen jól elbeszélgetünk a konyhában, ahol sokat kuktáskodtam. Aznap délután azután nem volt menekvés. Józsi bácsi a térdére ültetett a kályha melletti karosszékben és egy könyvet nyomott a kezembe — úgy emlékszem, Andersen meséi voltak —, hogy olvassak és fordítsam franciára. Úgy látszik, ment a dolog, mert ez időtől kezdve Józsi bácsi már majdnem kizárólag magyarul beszélt velem és tanított. Amikor azután egy év múlva a budapesti Erzsébet Nőiskolába kerültem, a magyar beszéd — bár nem volt még tökéletes — nem okozott már nagyobb nehézséget. De még nem tartunk ott. Hadd meséljem el először, milyen is volt ezekben az első években az életem folyása!