Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995
ben szüleim rajongásig szeretett legidősebb fia huszonhárom éves korában tüdőgyulladásban meghalt. Ezt a nagy bánatot Anyám nem tudta elviselni, nem vigyázott magára, amikor maga is megfázott és egy év múlva — negyvenhét éves korában — követte a sírba fiát. De most térjünk vissza eljövetelem idejére: Issy-1'Evequeben lakott egy unokanővérem férjével — anyám egyik fivérének leánya volt. Józsi bácsiék, akik Párizsból jöttek és magukkal hozták Claudine nagynénémet, náluk szálltak meg, Claudine néni pedig nálunk, a Kis Taupierres utcai lakásunkban. О volt hivatott kis stafírungomat összeszedni és engem az elindulásra előkészíteni — amit fájó szívvel és sokszor sírva tett meg. Ugyanis ő gyakran felkereste szüleimet Párizsból, nagyon szeretett engem és hasonlóképpen én is őt. Három napig maradtak csak ez alkalommal Józsi bácsiék és ezalatt az idő alatt unokanővéremnél voltak az étkezések. Az elindulásra már nemigen emlékszem vissza — csupán látom síró apámat a vicinális ablaka előtt, amint utánunk integetett. Ebben az időben annyira gyerek voltam még, hogy fel sem tudtam fogni, mit jelentett szegény magára maradt Apámnak elutazásom — csak a későbbi leveleiből értettem meg, amelyekből sohasem hiányzott ez a mondat: Nagyon bánkódom szép kisleányom után, nagyon egyedül érzem magam nélküle. Issy-1'Eveque-ből Le Creuset-ba mentünk Lazarine néni fiatalabbik bátyjának és családjának látogatására és hogy idősebb bátyámtól elbúcsúzhassam. Ottan csak egy estét töltöttünk és másnap tovább utaztunk, éspedig Burgundia fővárosán, Dijonon keresztül. Itt órákig kellett várakozni a csatlakozásra és ezalatt megnéztük a szép régi várost. Erről a városnézésről ma is élnek bennem emlékképek. Az út további részleteiről nem tudok sokat mondani — mert * Anella apja: Paris Philibert (HJ.) majdnem egész úton tengeribeteg voltam. Falusi gyerek lévén, nemigen ültem addig hosszabb ideig vonaton és igen nehezen viseltem el. Arra azonban emlékszem, hogy rosszullétem a bódeni tavon való átkeléskor érte el tetőfokát és már Münchenbe való érkezésünkkor ágyba kerültem; így Lazarine néni ahelyett, hogy Józsi bácsival járt-kelt volna a múzeumokban vagy a kiállítási helyiségekben — belekóstolt máris az anyahelyettesi, nem kellemes teendőkbe. Itt kell elmondanom — mert élénken és szívesen emlékszem a jelenetre — Münchenbe való érkezésünk másnapján délelőtt Józsi bácsi épp elkészült toilettejével, Lazarine néni pedig velem vesződött — erős kopogás után egy imponálóan magas, szép megjelenésű öregúr lépett be hotelszobánkba, akit Józsi bácsiék kitörő lelkesedéssel fogadtak — ölelgették, csókolgatták egymást. Arra gondoltam, hogy Józsi bácsi édesapja. Akkor még semmit sem tudtam családi- és életkörülményeiről és egyetlen egy szót sem értettem beszédjükből. Később tudtam meg, hogy ekkor ismertem meg Magyarország egyik legnagyobb festőművészét, Szinyei-Merse Pált, akinek akkor éppen kiállítása volt Münchenben. A későbbiek folyamán többször fog szerepelni elbeszélésemben, ugyanis Pali bácsi és Lechner Ödön bácsi voltak gyermekéveim legkedvesebb alakjai, Petrovics Elek (Petró bácsi) múzeum főigazgatóval együtt. Münchenben két-három napig maradtunk, csak épp annyi ideig, hogy Józsi bácsi végignézze az őt érdeklő kiállításokat és néhány fiatalkori ismerősét felkeresse, többek között Wellisch Andort, az osztrák-magyar követség egyik vezető tisztviselőjét, akiről később még meg kell emlékeznem. Úti élményeimről alig tudnék valamit mondani, mert nagyrészt beteg voltam és így alig érdekelhetett valami. A következő emlékképem a budai műteremlakás, ahová este
