Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

AZ OTTHON-KEPEK A családi intimitásnak és összetartozásnak a művészi megfogalmazására a múlt század nyolcvanas éveinek Párizsában Eugène Carrière (1849-1906) festményei mutattak szokatlan, újszerű megoldást. Témái csaknem kizárólag az anyaságot és a családot, annak bűvös, meleg vonzalmát jelenítik meg. Monokróm, sötét, ködös háttérből összebújó arcok, ölelő kezek derengenek föl különös fényben. Rippl-Rónai több festményén is kísérletezett a Carriére-féle sejtelmes atmoszféra visszaadásával. A különös az, hogy ezt a tényt ő utóbb határozottan tagadta. Egyik ilyen képét Theodor Botkin orosz festőről készítette. Mint körkörösen felkavart szürke ködből testet öltő szellemi jelenség, világlik elő a művész alakja. Róla, mint közeli barátjáról fényképet is őrzött. Az 1901-es moszkvai utazás művészi feladatok vállalása céljából, részben Botkin kapcsolataira szerveződött. Az ígéretekkel teli lehetőséget Rippl-Rónai — az orosz tél számára elviselhetetlen hidegsége miatt — nem tudta kihasználni. Nemcsak futó próbálkozásnak tekinthetjük Rippl-nél a Carriere-hatást; úgy tűnik, feldolgozta azt a maga számára. A családi kör szeretetteljes légköre nagyon erősen befolyásolta őt is, ennek képi kifejezését előszeretettel művelte. A Botkin arckép után érdekes fejlődést mutat az Anyám varr, Ödön fia lustálkodik című, fekete színben festett képe. A varrás fölé hajló anya alakja füstszerű gomolygással ábrázolva, tarajos hullámként csap fel abból a háttérörvénylésből, amelyben a fekvő Ödön arca és fejét támasztó két összezáruló karja látszik. Szálkás fekete ecsetvonalak áramlanak körbe-körbe, mint a madárfészek gallyai, fűszálai. Kedves, humoros a kép hangvétele. A fészekmelegség hőfokát később a pasztelljeiben igyekezett fokozni — a monokróm lehangoltságot derűs színek harmóniájával gazdagítva. A képi derültséget csak Kaposvárra telepedésének következményeként a családtagokkal való testi-lelki közelség hozza majd meg olyan kolorizmussal, amely képes volt felvillanyozni az egész magyar piktúrát. A fekete korszakának emberalakjait a karakterek, típusok lényegredukált megkülönböztetése módján modellálta. A képek sommázott formaritmusa a nagy kompozíciós összefüggés megfigyelésére ösztönöz. Az ilyképpen festett Maillol-arckép egyik csúcsteljesítménye. Ez az egyetlen Rippl-kép, amely párizsi múzeumban látható. A kifejezés biztonságát az emberi kapcsolat közvetlensége alapozta meg. A magyar arcképfestészet számára Rippl-Rónai egész sor új alternatív lehetőséggel szolgált. Emberábrázoló újításait a hazai kritika kezdetben erőltetett, franciás hanyagságnak tartotta. Megértő szavakat elsőként Lyka Károlytól kapott: Eszünkbe jut egynéhány író, aki hősnőjét leírván, beszél elefántcsont színről és keblekről, melyek hasonlatosak a fehér márványhoz. Senki sem akadt még, aki ezeknek az íróknak szemére lobbantotta volna, hogy elefántcsont színű arc és fehér márványból való kebel nincs a természetben. A java írók büntetlenül írhatták le ezeket a jelzőket; az olvasó megérezte, hogy egy-egy ilyen szóval meg van adva valamely jellemző vonás. Rippl-Rónai most megfesti ezt a hasonlatot és íme, kiátkozzák... Ahhoz, hogy a századfordulói pesti közönség is hasonló felismeréshez jusson, ki kellett várniuk, míg a művész olyan képeket fest, amely a nézőnek több viszonyítási támpontot nyújt. A megfestett szobabelsők voltak azok a képi színterek bútorokkal, csendéleti elemekkel, mintegy intim magánszféra, valakinek az otthona, ahol bármi megtörténhet, csak a szomszéd meg ne hallja, csak a világ ne beszéljen róla. Ezt a szemérmességet oldották fel Rippl-Rónai első kaposvári korszakának enteriőrképei. A kipletykáló, anekdotázó emberi gyarlóságra apellálnak