L. Kapitány Orsolya: Népi iparművészek Somogyban 1. • Faragók, 1994

A múzeum történetében szinte megszámlálhatatlan azoknak a népművészeti kiállításoknak a száma, amelyeket helyben, vagy az ország más területén, vagy éppen külföldön rendeztek a múzeum néprajzosai az elmúlt 30 év alatt. Ezek a kiállítások a gyűjtemény anyagára támaszkodva próbáltak átfogó képet adni Somogy megye paraszti kultúrájáról. A fa, az agyag , a kender, a len, a bőr mind-mind olyan nyersanyagok voltak, amelyek a parasztok és a tanult mesteremberek kezében használati tárgyakká formálódtak, és funkciójukon kívül — megmunkálásuknak köszönhetően — még gyönyörködtettek is. Az 1992ben megnyílt "Fejezetek Somogy néprajzából" című kiállítás a XIX. századi és XX. század eleje paraszti kultúrájának gazdag tárházát mutatja be a látogatóknak. Az alkotni vágyás nemcsak elődeinkben volt meg, henem a mai emberek némelyikében is benne rejlik. A megyében ma is élnek olyanok, akik az elődök nyomán elindulva váltak a népművészet egy-egy területének elismert művelőivé és lettek a Népművészet Mestereivé, vagy Népi Iparművészekké. Az Őszi Napok keretében megrendezett kiállítás a megyénkben élő faragóknak azt a szűk csoportját mutatja be, akik már rendelkeznek e címek valamelyikével. A népi iparművészek műfaj szerinti bemutatását azért kezdjük a faragókkal, mert a Dunántúlon, de különösen Somogyban a pásztorok közül kerültek ki az első hivatásos faragók, akik — vagy feladva a pásztorkodást, vagy még megtartva azt — eladásra is készítettek díszes tárgyakat. Id. Kapoli Antal volt utolsó nagy képviselője a dunántúli pásztorfaragóknak. Egyéni stílusa, melyet a fiatalok követendő példának tartottak, a XIX. század közepi somogyi pásztorművészet hagyományaiból nőtt ki. Munkásságának töretlen folytatója volt ifj. Kapoli Antal. Sem motívumban, sem kompozícióban, sem pedig technikában nem hozott újat, csupán gótikusán megnyújtott emberalakjai azok, amelyek jellenzik munka it. A dunántúli pásztorművészetben alkalmazott díszítő eljárások mindegyikét ismerték, de munkáikon a karcolás és a domború faragás technikáját alkalmazták szívesen. Ez a nemzedék indította el a hivatásszerű faragást és örökítette át a pásztorfaragás hagyományait a későbbi nemzedékekre is. A ma élő és alkotó faragók nagyrészt a domború faragás technikáját alkalmazzák, de néhányan a karcolással, a véséssel is próbálkoznak. Az áttörést a csont, vagy szaru megmunkálásánál használják szívesen. Kedvelt motívumaik: virágok, levelek, állat- és emberalakok, de szívesen nyúlnak vallási témához is. A mai alkotók legtöbbje már városlakó, valamilyen szakmát tanult, érettségizett ember. Nem az életkörülményeik, hanem a művészi hajlam, az anyagban rejlő lehetőség kibontásának vágya az, amely a díszítőművészetnek erre a területére hajtja őket. A közeli rokonság, vagy baráti kör egy-egy tagja segíti őket az első próbálkozásoknál, majd a gyűjtő- és kutatómunka eredményeként elindulnak saját útjukon, hogy a hagyományokból táplálkozva a mai igényeknek megfelelően újat alkossanak. A kiállításon azok a faragók mutatkoznak be, akiknek munkájában a kiforrott népi díszítőstílus jegyei elevenednek meg. L. Kapitány Orsolya