Cs. Hegedűs Erika: Gerő Kázmér emlékkiállítás, 1990

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaink! Szomorúan kissé, de egyben jóérzésekkel teli, mondanék rövid bevezetőt Gerő Kázmér emlékkiállításának megnyitóján. Szomorúan azért, mert már testi mivoltában többé nem lehet közöttünk, jóérzésekkel azért, mert ez a kiállítás is bizonyítéka annak, hogy bármennyire is áthatják életünket a materiái mindmegannyi gondok, az embernek igénye van valamire, ami túlmutat a mindennapok taposómalmán, szükségünk és igényünk van arra, hogy emlékezzünk, szükségünk van arra, hogy fejet hajtsunk azok előtt, akik életükben valami olyat akartak létrehozni, ami bizonyítja, hogy az ember több, mint két lábra állt majom, és világát az ember éppen a kultúra és a művészet által emeli az animális lét fölé. Gerő Kázmér életét, mint tudjuk, itt Kaposváron élte le, ebben a városban ahol most emlékére műveiből kiállítás nyílt. Azt hiszem, nem mondok semmi sértőt azzal, hogy ha azt állítom, a kisvárosi élet lényegében színpadon folyó élet, az emberek ismerik egymást, nehéz bármit is eltitkolni - az emberi jellemek ismertek egymás előtt, egyszóval egy-egy ember élete nyitott könyv a másik előtt. Kaziról - engedjék meg, hogy így, barátian és szeretettel szólítsam meg, lehetetlen, hogy ne jusson eszembe a mindenki által ismert, kedves La Fontaine-i mese a hangyáról meg a tücsökről. Gerő Kázmér igazi tücsök volt, csak hegedült, de nem gyűjtögetett. Volt benne, személyiségének alapvonásaként valami olyanszerű tulajdonság, mint egy Kosztolányi-novella: örömmel és dacosan vállalta a bohém művész szerepét a már említett színpadi szereposztás dramaturgiája szerint. Pedig életének alapélménye nem volt derűsnek mondható, éppenséggel nagyon is tragikus. Az iparművészeti főiskola után fiatalon került az ukrán frontra. Amit ott tapasztalt, soha ki nem heverhető élmény maradt számára. A gépesített öldöklés, az emberi nem lealacsonyodása be nem gyógyuló seb maradt számára. S bár más említett attitűdjéhez hűen soha nem beszélt drámaian ezekről az élményeiről, éppen az tette nyilvánvalóvá - a szörnyűségek megf ogalmazhatatlansága -, hogy képtelen feledni az ifjúsága legszebb éveiben átélt tragédiákat. így két dolog lett férfikorának-aktivitásának két legfőbb területe, egyben alkotó életének programja. A festészet és a művészetpedagógia. Az ötvenes évek közepén maga köré gyűjtötte azokat az évenként jelentkező fiatalokat, akik elhivatottságot éreztek a művészetek iránt. Először mostoha, majd javuló körülmények között - önmagát és barátságát is a tanítványok rendelkezésére bocsájtva - foglalkozott fiatal tanítványaival, akik közül megszámlálhatatlanul sokan lettek hivatásos és kiváló művészek, megőrizve magukban Kazi barátjuknak önzetlen szeretetét és lelkes buzdításait. Az előzőekben egy élet tragikus alapmotívumáról beszéltem, egy generáció szomorú indulásáról, akik magukat szomorú öniróniával „meszesgödör nemzedéknek" nevezték. Gerő Kázmér művészetével talán önmagának, de a művészetre fogékony embereknek elsősorban és mindig szépet és talán derűset akart alkotni. Számára a somogyi táj egy szép csendélet volt, az élmény, amin keresztül megkísérelte és legszebb műveiben feltétlen sikerrel megvalósította a felejtés csodáját, a borzalmak helyett az életöröm, a létezés szépségének csodáját és élményét tudja tolmácsolni. A színek és formák harmóniáján: a táj embertől független örök létezésének megrendítő élményén keresztül kivezet bennünket napi létünk kisszerűségéből, s akiknek szeme és fogékonysága van hozzá, ajándékba kaphatja az esztétikum élvezetének szép örömét. A szelid szépség művésze volt hát Gerő Kázmér, talán éppen ártatlan és sebezhető lényével és életével tette fontossá magát köztünk; anélkül, hogy ezt igazán észrevettük volna. Munkái, melyek most itt függnek avatott rendezésben, erre emlékeztessenek bennünket. Kedves Kazi! Te, aki most, ahogy mondani szoktuk, az égi vadász mezőkön sétálsz valahol és nem a kaposvári Fő utcán bolyongsz, mikor a város békés polgárai már álomra hajtották fejüket, remélem, találtál egy kedves zugot, ahol imáron az ottani bárányfelhőket festegeted, és őszintén remélem, a világ odaát sem olyan rideg, hogy egy jó pohár bort ne ihatnál meg, mi is ezt fogjuk tenni idelent a Te emlékedre. Klimó Károly megnyitóbeszéde