Cs. Hegedűs Erika: Gerő Kázmér emlékkiállítás, 1990

Gerő Kázmér festészetét nem lehet röviden és frappánsan szóban jellemezni. Noha viszonylag egyenletes, nehezen korszakolható életművet alkotott, és festői felfogásától távol állott a mindenáron való újat akarás - ezen a ponton túl azonban már részletekbe kell mennünk. Első nézésre a Gerő-életmű darabjainak túlnyomó többsége impresszionisztikus, posztnagybányai tájkép; ám e felületes ítéletnél maradva zsákutcába is jutnánk. Gerő Kázmér valóban természetelvű látványfestő volt, és művészi törekvése levezethető ugyan a magyar művészetben Nagybánya után történtekből, mivel azonban alkotómódszere éppen lényegében tér el az impresszionisztikus felfogástól, meg kell hogy ismerjük, hiszen kielemezhető a képekből. E képek megkívánják és megérdemlik az alapos tanulmányozást. Ha átengedjük magunkat a látványnak, s a képet nézve egyúttal megpróbáljuk fölidézni az eredeti helyszínt, beláthatjuk, hogy a festő nem véletlenszerűen választotta meg a témát, hanem alaposan készült minden képre. „Megkomponálta" a tájat, úgy, hogy semmit sem változtatott rajta, ám a legjellemzőbb elemek kiemelésével és a képkivágás megválasztásával kiszűrte az esetlegességeket. A kiemelés, megszerkesztés módszere természetesen a témától és a kép hangulatától is függ. Nézzünk néhány példát egy sokak által jólismert tájélményről, a Csobánc hegyéről festett képekről. Az „Út a Csobáncra'' című változaton a hegy maga csak egy jellegzetes formájú sziluett, amelyet valójában a világító felhők rajzolnak az égre. Itt az ellenfény, a kontraszt a kiemelés eszköze. A karakteres forma a „Csobánc ősszel" с festményen is látható, de ezúttal a meleg-hideg valőrérték differenciája a komponálás eszköze. A „Csobánci táj" című kép majdhogynem ellentmond az eddig leírtaknak, hiszen ez valóban impresszionisztikus színkavalkád. (Talán - a festő általános gyakorlatától eltérően - nem műtermi kép, hanem helyszíni vázlat, akárcsak a „Csobánci tavasz".) Legkiérleltebb, legszebben megoldott változat a lakonikus „Csobánc" című, mintha a többi az ehhez készített előtanulmány lenne. E kép egy kicsit Cézanne korai breton tengerpartjaira emlékeztet. Nem véletlenül, hiszen Gerő Kázmér saját bevallása szerint a legtöbbet és a leglényegesebbeket nem főiskolai tanáraitól, hanem a nagy francia mestertől tanulta. A „Csobánc" enyhén kubista hatású mű. A kompozíció alapja ezúttal a kép erővonalainak megszerkesztésén alapul. Az előteret a néző felé egy tenyérnyi széles barnás, vízszintes sávval zárja, lehet akár árnyék, akár frissen fölásott föld - mindegy. A szőlőkarók és mezsgyék vonulata geometrikusán tagolja a középteret. Erősíti a geometrikus hatást a középtér jobb harmadában lévő présház megfestésének módja. Az innen induló, mintegy húsz fokos emelkedésű dombhát vonalát a kép balszélén lévő présház hangsúlyozza ki. Maga a hegy ezúttal erőteljes, plasztikus megfogalmazásban mintegy „megkoronázza" a kompozíciót. Gerő Kázmérnak számos más kedves, sokszor megfestett témája volt: a Badacsony (pl. egy gyönyörű kék-sárga komplementer ellentétre épített kompozíció), a tapolcai medence, a fonyódi kikötő, a visegrádi hegy, Szigliget, a zselici dombvidék. Valamennyien tanulmányozhatjuk a festő képépítési módszerét, alapos, gondos komponálását és azt a lelkiismeretességet, amellyel az adott egyedi látványt konkrét sajátosságaival megragadta, mintegy „portrétizálta" és átemelte általános érvényű, magasabb összefüggésekbe, nemcsak tájélményt nyújtva a nézőnek, hanem az élmény megélésének lehetőségét. Számomra ezt a felismerést az „Öreg fa árnyékában" című kép világította meg a legélesebben. Nem tudom, hol van a kép „eredetije", de gondolom, a valóságban is ilyen. Amikor én e képet megláttam, azonnal megrohant a déjà vu érzése. Nem kérdeztem rá, magam akartam rájönni. Aztán megjelent a tudatomban egy kép, egy régi erdélyi utazás utolsó állomása, Nagylak román oldalán egy kocsma kerthelyisége. A festő, bevallása szerint sosem járt Nagylakon. Hogy Gerő Kázmér elsőrendű művészi célja az élmény szinte valós „átéletése" a nézővel, azt a „Pannon táj" című kép is bizonyítja. A címadással sem akarja befolyásolni azt, aki e képpel találkozik. Ráhagyja: egy rövid pillantásra egy jellemző, de általános benyomást kap a dunántúli dombokról egy különös, vihar előtti megvilágításban, ám ha alaposan elmélyed, tanulmányoz, kutat az emlékei között, akkor átélheti újra a festővel a sétát a Szigligetről Raposka felé vezető úton: a furcsa féloldalas domb a Szent György hegy, csak éppen nem a szokásos anzixok nézetében, hanem egy kevésbé ismert oldaláról. Pedig minden „Szentgyörgyhegyi kellék" rajta van a képen: A „kűzsákok", azaz a bazaltorgonák, a nagy suvadás, a Lengyeltóti család présháza és a barokk kápolna. Mégis, hogy birtokba vehessük a kép kínálta látványt, godolatban együtt kell kirándulnunk a festővel. Az újraátélés közvetítésének a képessége teszi különleges művészi élménnyé Gerő Kázmér úti emlékeiről festett képeit. Pedig a képek mind műteremben és hosszú idő elteltével készültek.