Diener-Dénes Rudolf emlékkiállítása, 1989

faktúráját is követte a konstruktív körvonalak hangsúlyával együtt, miként azt a magyar „Nyolcak" festőcsoportjánál látta. Egyéni adottságai vezették el ahhoz a rendkívül könnyed, laza festésmodorhoz, amelyet fegyelmező erővel terelt összefüggő képi rendszerbe. Megkomponált lazasága a bohém társasági ember oldott közvetlenségével hat. Kellemes vibráció, zsongó érzéki bódulat tölti el a szemlélőt, amint a képeibe merül. Az olajfestményeinek e sajátosságát a színek mozaikszerű felrakásával éri el a festő. Rippl-Rónai festette így a „kukoricás" képeit, de Diener-Dénes Rudolf számára ez esetben Pierre Bonnard volt a vezércsillag. Ebbéli mértéktartása is példásan franciás. Színeinek mélyrehangoltsága következtében enyhe mélabú, talán magyarosnak mondható kedélyállapot adja meg a Diener-képek egyénítő zamatát. Egy 1937-es kiállításakor Kállai Ernő így fogalmazta meg e hatásokat: „Diener-Dénes képein az alanyiság sokkal elevenebb, mohóbb ereje »falja fel« szemmel és olvasztja magába a dolgokat. Ennyiben már-már az expresszionizmus határán jár." Ceruza- és krétarajzain érhetjük tetten látásmódjának lényegét. Nála az ábrázolt tárgy nem megrajzolt mivoltában válik motívummá, hanem a kuszának tetsző, de bennfentes mozgékonyságú vonalak körüllengése által A változatos rajzi gesztusok nyomatékos, vagy alig-alig súrolóan tárgyra utaló vehemens jelbeszéde pasztelljein üde szíhfutamokkal párosul. Életművének mai távlatból történő megítélésekor Diener-Dénes pasztellképei virítanak ki eleven szövedékképzésükkel, maradandó hamvasságukkal. Közvetlen rokonságban állnak Czóbel Béla akvarellel kombinált ceruzarajzaival. Diener-Dénes Rudolf nem érlelgetett nagy formátumú kompozíciókat. Sokáig nem volt műterme, talán ezen is múlott, hogy az impresszionisták módján dolgozott. Szabadban, utcákon vagy lakása egy szegletébe vonultán festett. Mindig akkora képet kezdett, melynek elkészüléséhez egy-két órai munka elegendő volt. Megvolt a tehetsége ahhoz, hogy gyors munkával, egységesen transzponálva dolgozza fel a pillanatnyi benyomásait, s megvolt a lelkiereje, ahhoz, hogy a koncentrálás mértékétől tegye függővé a módszer sikerét. Olajképei közül kiemelkedőek a Tea (1936), a Kék szoba Zsófival (1942. k.) és Módok Mária arcképe (1940), mint jellegzetes Diener-Dénes-képek. A párizsi időszakból például a Montmartre-i magyar kocsma (1925) és a Fontenay-aux-Roses (1930. k.) címűek tűnnek ki erejükkel. Sok jó pasztellképéből a Zsófi gyógyulóban (1947. k.), az Interieur (1954. к.) és a szentendrei utcaképek a legvonzóbbak. Kevés sikerben volt része. A harmincas évekbeli sorsának szép felfelé ívelését megállította a háborús zsidóüldözés. Az ötvenes években mint „polgári dekadens" bélyegzettségű művészt az ÁVH tartotta megfigyelés alatt. Szentendrén volt a baráti köre. A nyarakat már 1931-től általában a szentendrei művésztelepen töltötte. Itt — visszakanyarodva az életút megszakított kronológiájához — így jöttek sorra az események: 1935-ben Budapesten a Frankéi Galériában egyénileg, 1936-ban a Nemzeti Szalonban a KÚT-tal csoportosan, 1936-ban a bécsi Neumann és Salzer Galériában csoportosan, 1936-ban ismét Frankelnél csoportosan állított ki. Az első sikert hozó kiállítása 1937-ben volt, immár hagyományszerűen a Frankéi Galériában. A korabeli sajtó egybehangzóan dicsérte művészetét, s a Szinyei Társaság tájképdíjat ítélt oda részére. Ezután már megritkultak szereplései. Barátai szerint megszeppent a reá irányuló figyelemtől, ami a művészetén semmit nem rontott. 1940-ben a régi Műcsarnok Magyar Művészetért című kiállításán állított ki. 1946-ban megkapta a Szinyei Társaság nagydíját. 1948-ban a Fővárosi Népművelési Központban rendezett kiállítást és egy londoni magyar kiállításon is részt vett a képeivel. Hatvanéves születésnapján, 1949ben a kultuszminiszter Pro Arte éremmel tüntette ki. Az ötvenes évek mellőzése megviselte egészségét. Élete utolsó kiállítása 1955 októberében volt a Lenin körúti Grafikai Teremben. Pihegón szétáramló fényű virágcsendéletei, tájképei távol maradtak a korabeli Műcsarnok tematikus, reprezentatív kiállításairól. 1956. augusztus 3-án Budapesten,