Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

ve mentem ki, nagymamámnak is ezt csak sokkal később mondtam el. Nagyapa soha többet nem olvasott nekem saját verseiből. Nagyapámról sok mesélnivaló volna még, a régi és derűs csehszlovákiai napjairól, a pályaválasztásommal kapcsolatos tanácsairól, de végül is minden nagyapa és unoka közt sok meghitt pillanat van, így hát én is úgy kezdhettem volna: nem azért mondom, mert az én nagypapámról van sző... De hadd mondjak egy pár szót utolsó napjaitól is. 1953-ban nagyapám a Zichy Géza utca 8. számú ház verandáján állva gyönyörködött a téli tájban, a hóval megterhelt ágak szépívű hajtásában. Csak az volt a baj ezzel, hogy a veranda fűtetlen volt, és ml nem tudjuk, mennyi ideig állhatott ott elbűvölve egy szál ingben és kis kabátkájában. Nagymamám hirtelen észrevette a helyzetet, mint a fúria rohant oda, ráncigálta be a nagyapát, vissza a meleg szobába. Korholta és szidta, mint egy rossz kisgyereket. Nagyapám nevetgélve csitítgatta. - Olicska, ugyan már, nem kell mindenből olyan nagy ügyet csinálni. De reggelre belázasodott, kórházba kellett vinni. Tüdőgyulladása volt, öt nap múlva szívinfarktust kapott és január 21-én meghalt a Kútvölgyi úti kórházban. Nagyapám posztumusz Kossuth-díját 1953. márciusában én vettem át, nagymamám túl beteg volt ahhoz, hogy elmehessen. Hogy bírta ki Olicska nagyapám halálát, mostanáig se tudom. Talán az adta vissza az életét, hogy minden erejét megfeszítve, nagyapám művei megjelentetésének és emlékének ápolására fordította. Áldatlan, hosszú, nehéz, küzdelmes és hősies munka volt,amit egy asszony végzett, aki egész életén keresztül másoknak élt, szervezett, vezetett, szellemi és érzelmi támasza volt német, 175