Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

Valóban lehet egy szelet tejeskenyérért tizenkét krajcárt kérni hétköznapon, s vájjon miért ne lehetne ? Ám szükségessé válik a hatósági beavatkozás s a szolgabírónak el kell tekintenie a népgyűlések feloszlatásától: karhatalommak Siófokot kell feloszlatni s ha másként nem lehet, emberáldozatok árán is. Mert láttam egy nőhódítót is Siófokon, azt is láttam én ott, fehér teniszruhája volt, sárga cipője, karcsú dereka, oroszlánvadászi inggallérja és epekedő szemtekintete. Ült a kávéházban s hódította a nőket. Egy ültő-helyéből mind a nőket hódította, villogó tekintetével, nadrágja búgjával, egész lényegének valójával verte, bilincselte, nyűgözte a nőszívet. Látnivaló volt, nem lehetett nézni. És jött egy nő, fekete-selyem aljas, egy aljas fekete-selyem nő, mindkét lábán egy-egy slicc volt, a sliccen egy karbunkulus, a karbunkuluson egy kelés, egyedül jött be a kávéházba, férje, a cipőfelsőrész ügynök csak hódolattal nézett utána, reszketeg szerelemmel. S ahogy a nőhódító és a démon szemükkel egymás felé süstörögtek... igen, az undorító volt, ettől szódabikarbónát kellett bevenni. Lehet, hogy tévedek, midőn a fenyőerdőt szemétdonbbal hasonlítom össze, lehet, hogy ismét a hazaárulás bűnébe esem, midőn nyomatékkal figyelmeztetek mindenkit arra, hogy ha Siófokra akar menni , akkor mindjárt hagyja el az országot sa határon túl bármely fürdő vagy nemfürdő helyen telepedjék le, ott szórja szét a pénzt esze nélkül, s az utolsó öt forintján vegyen egy körutazási jegyet, amellyel Siófokot elkerülheti, lehet, mondom, de azért én mégis ragaszkodom a hasonlathoz is, a figyelmeztetéshez is, és haló poromban is azt fogom suttogni gyermekeimnek, hogy inkább fűrödjenek haló poromban, semhogy a Sió 69