Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

nem élt -, értettem meg, mi mindenről nem beszéltek előttem a nagyszüleim, hogy megkíméljenek az őket gyötrő valóságtól. Csak egyetlen egyszer szólta el magát előttem nagyapám. Ez valamikor 1952-ben lehetett: - Jaj, Madus, nem tudom, meddig bírja még ez az ország! Néha az az érzésem,egyszer csak össze fog rogyni és azt mondja: nincs tovább. Nagyapámmal kapcsolatosan arra is emlékszem, mennyire bántotta, hogy művei nem jelentek meg azután, hogy a Bécsi leveleke

t néma csend fogadta a sajtóban. Mondta, milyen jó volna, ha versei jelenhetnének meg. - Olvassál nekem belőlük, Bandicska - kérleltem. Egyszer nekidurálta magát, elővette egy régebbi kiadású könyvét, sokáig lapozgatott, mit olvashatna egy tizenévesnek. "Ki gyenge itt és ott erős,/ Ki néha gyáva, néha hős,/ Ki jobbra rossz és balra jó,/ Ki szájra méz és sebre só,/ Ki plusz és mínusz, lágy s kemény,/ Ki most lemondás majd remény,/ Ki élni vágyik s halni kész:/ Embernek csakis az egész." Bizonytalanul néztem rá, ez nekem túl bonyolult volt, de kértem, olvasson még. Most még tovább keresgélt. A Nyárvégi csendnél állapodott meg. "Hűs alkonyóra.../ Himbál a csónak.../ Füzek hajolnak/ A szürke tóra.../ Ösz lesz maholnap.../Kis szél, garázda,/ A végtelenből/ A vízre lendül,/ Vizén barázda..." A hangja csendesebbé vált, folytatta: "5 hang kél a csendből:/ Pihensz-e kürtszó?/ Itt volna véged?" - Ezeknél a szavaknál könnybe lábadt a szeme, nem tudta folytatni. Ott álltam csendesen, nem tudtam, mitévő legyek. - Bandicska - mondtam - ez is szép vers. - Én jó költő voltam, Madus - folytatta - szép verseket írtam, de most nem tudja senki. - Ezzel elhallgatott megint, intett, hogy most egyedül szeretne maradni. Megrendül17 4