Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

zúdítja a tanulókra, és egyre inkább a diákok és a tanárok párviadalának terepévé formálja át az iskolát, nem adhat értelmet az életének. De a modern művészet és filozófia iránt rendkívül fogékony esztéta azt is kénytelen önmagától megkérdezni, hogy a kávéházi irodalmi beszélgetések vajon célt adhatnak-e az életének? Az élet értelmét Sámson László a szépségben, az esztétikumban keresi, és ezt a szépséget véli felfedezni Mica varázsos lényében, a szerelemben. A színésznő lélekben megérett, felkészült erre a szerelemre, úgy érzi, életének lázas, önemésztő időszakát maga mögött hagyta, megtisztult ebben az új, magasabbrendű szenvedélyben, a hozzá méltó társ testi lelki érintésében. Hiszen végül is "az életünk olyan, amilyenné egy-egy adott perc hangulata az emlékeinket átfesti" - idézhetjük az írót. Ebben a szerelemben azonban eleve van valami nyugtalanító polarizáció, amely az érzelmi és intellektuális szövetségből száműzi, pontosabban alacsonyabb minőséggé degradálja, s így az erosz ellenpólusává feszíti a szexualitást, az érzéki mozzanatokat. Azért nyugtalanító ez a polarizáció, mert a szerelembe Sámson László a tökéletesség utáni sóvárgását viszi valójában bele, s ezért Mica utólag megismert, megsejtett előélete feloldhatatlan tragikumot jelent számára. Mindenképpen hamis Sámson tragikum-érzékelése, a szerelem előli megfutamodása: s így nem érezzük eléggé súlyosnak, motiváltnak a férfi öngyilkosságát sem. Hiszen Sámson egy konvencionális erkölcs alapján mérlegeli a nő előéletét, még azt sem tudja megbocsátani, hogy Mica nem szüzén adta oda magát neki. Természetszerűleg nem feledkezhetünk meg arról, hogy a múlt század kilencvenes éveiben játszódik a regény, de ha a vallásetikai alapú szexuálerkölcs kívánalmait 104